A Bősz Adrián Bikavér szekszárdi. Hiába szerepel kétszer a címben, sulykolni kell, hiszen vannak az egri bikavérek és vannak a szekszárdiak. Óriási a különbség köztük, de hogy melyik a jobb, azt nem fogjuk leírni, mert egyrészt gyorsan kardélre hányna valaki, másrészt mert mindkét borvidékről ismerünk fantasztikusakat és csapnivalóakat. Mint ahogy azt sem, hogy melyik volt előbb, mert ezt is bizonyítani tudja mindkét borvidék, amikor akarja és valljuk be, nem is túl érdekes.
Az érdekes az, hogy a bikavért hogyan hozták vissza a mínuszból (óriási melóval) és miért van az, hogy ma már gyakorlottabb körökben szerencsére nem kell magyarázkodni, ha bikavért viszünk a társaságba (mert nagyon sok a jó.) És hogy milyen belőle a jó.
A jó bika általában összetett (még szép, hiszen küvé a szentem), fineszes és bármilyen meglepő: könnyed. Az alapja ugyanis kékfrankos, ami predesztinálja arra, hogy ha nagy-nagy, hordós, bordeaux-i küvére hasonlító bort akarnak csinálni belőle, akkor a legtöbb esetben nem nagy lesz, hanem benga. Valami mindig túl van tolva bennük – vagy éppen kimarad a lábnap.
Bősz Adrián viszont amióta bort készít, a gyümölcsösségre helyezi a hangsúlyt. Szinte minden bora harsog a tiszta gyümölcsöktől – még a nagyágyúk is. Viszont tud valamit, amit kevesen: addig tartja őket pincében, amíg csak jónak látja. Ezért a tűnik elsőre furcsának a 2012-es évjárat a ’15-ös bikavér-tengerben: most lett kész, mert három évet tartotta hordóban, egy évet palackban, és csak utána engedte ki a vadak közé a nagyvilágba.
De milyen a bor?
Meglepően friss. Az illatából az a fajta piros gyümölcsösség vág orrba, amitől legszívesebben a bokrok közé szédülnél, egy jó adag fűszerességgel, amit mi elsőre a hordónak tudtunk volna be – amíg Bősz Adrián el nem árulta, hogy ez bizony nem látott friss hordót egyet sem, csak másod- és harmadtöltésűt. Akkor megfejtésnek marad a merlot. Merthogy 2012-ben még szabadabban lehetett játszani a bikavér arányaival, ezért a címkén is a következő sorrendben szerepelnek a fajták: merlot-kékfrankos-cabernet franc-kadarka.
Az íze pedig egyszerre szaftos, feszes, cuppogatósan tanninos és irigylendően fiatal: azt érzed rajta, hogy tombol benne az erő és a tettvágy, ráadásul ez még évekig így marad. A 15,0% vol. alkoholt egyedül a címkéről lehet lelesni – mindene (a gyümölcsössége, az aromatikája, a sudársága) akkora, hogy nem veszed észre, mekkora bort iszol – mert inni fogod, nem kóstolni. A Bősz Adrián Bikavér nem az a “nagy szekszárdi” vagy nem az a bikavér, amit illendően megkóstolsz, aztán kérsz valamit, ami szétcsapja, hanem kérsz még egy pohárral, mert (veszélyesen) jól iható.
Egy a baj vele: hiába van tökéletesen fogyasztható állapotban, nagyon kíváncsiak lennénk, hogy milyen lesz még 3-5-neadj’isten8 év múlva, de akkorra valószínűleg az lesz a sorsa, mint a bikaborjúknak általában: elfogy.
