Nem titkolt az elvtelen rajongásunk sem a rajnai, sem a Cseri Pince irányába: egyiket sem szégyelljük. Pannonhalmának egyébként is úgy drukkolunk, mint alig más borvidéknek az országban (na jó, van még Mór, meg Bükk, meg még néhány…), a Cseri Pincénél pedig azóta nem tudnak mellényúlni, amióta csak ismerjük őket. (Nyilván nem emiatt, pedig szép lenne.)

Ezért is próbáltuk meg jólnevelten leplezni a térdremegést, amikor először csillantották meg a pult alól a ’15-ös Pannonhalmi Rajnai Rizlinget, még címke nélkül, az előző évjárat ugyanis komoly féltékenységi jelenetekhez vezetett a társaságban. Mármint hogy kié legyen az utolsó palack. Vagy korty.

Nos, a kiscsikó korú 2015-ös is meg fog érni néhány ajtócsapkodást: az illata most éppen olyan, mint egy körtés-zöldalmás-szőlős zöldsalátáé. Friss, zöldfűszeres, és harsog az életörömtől. Persze nem ugrik ki a pohárból, de  percekig el lehet vigyorogni az asszociációkon, amiket a pohárba szuszogás okoz.

Az első ízélmény szintén a harsogás: a finom, ropogós savak úgy robbannak be a szádba, hogy pislogni kezdesz, de még mielőtt túl sok lenne belőlük, felzárkóznak a gyümölcsök és visszarántják őket a kapucnijuknál fogva. A fiatal és jó rajnaikban mindig van valami megmagyarázhatatlan légiesség, amit nehéz megfogni, de valami nagyon jó helyre viszi el azt, aki éppen kóstolja. A legjobban talán a vasalás tiszta illatához lehet hasonlítani. Jó, mi sem vasalunk, de voltunk már olyan helyiségben, ahol éppen vasaltak…
A lenyelés után viszont marad egy olyan tömör és hosszú utóíz, amitől máris tudjuk, hogy ebből – ha lenne bennünk tisztesség – eltennénk pár kartonnal. Itt már van héjon áztatás, komolykodás, oroszlánkörmök villogtatása: mindaz a teltség és sokság, ami előrevetíti, hogy ez tényleg egy nemzetközi rajnai-sorba kiszúrásból betehető, petrolos (ld. gumiszagú) riesling legyen majd, ha megéri.

Már csak azért is meg kell kóstolni időről időre, mert a rajnai rizling szeret fázni: a hűvösebb, (nyárszerető kóstolóknak) hidegebb öveket kedvelő fajta, ami érzékenyen közvetíti a talajadottságokat. Pannonhalma pedig Magyarországon belül éppen erről szól: a löszös, homokköves talaj nem “üt át” a borokon, nem sósságot és ásványokat kell inni, mint Badacsonyban, Somlón vagy Tokajban, hanem fajtát. De ha akarjuk, az is van benne, mert a szőlőnek van mibe nőnie, nem csak kapaszkodnia kell, mint a homokos talajokon.
Jó sok nemzetközi megmérettetést kívánunk neki, ha felnő!