Tavalyi rozé az idei őszre – Gamay Noir Rosé 2016, Mátra

Gr. Grassalkovich Gamay Noir rosé 2016, Nagygombos, Mátra

A gamay noir rozéhoz szinte ki sem kéne írni, hogy Gróf Grassalkovich és hogy a Mátrában,  Nagygomboson készül: ezt a fajtát országon belül máshol vadászni kell – ha van egyáltalán valakinek.
Az úgy volt, hogy a legendás borász, Gál Tibor (aki Magyarország első – és máig egyetlen – repülő borásza volt, 1998-ban kapta meg az Év Bortermelője címet és 2005-ben, egy tragikus autóbalesetben, Dél-Afrikában halt meg, ahol épp egy borászat szakmai vezetőjeként dolgozott), valamiért nagy potenciált látott a Mátra, pontosabban Nagygombos és a gamay szőlőfajta együttállásában. Telepített is belőle egy csomót – de mielőtt termőre fordult volna, a halála miatt nem derültek ki az okok.

A szőlőfajta velejéig francia, azon belül is burgundiai: a Beaujolais Nouveau fő alapanyaga, a pinot noir egyik, régebben nagyon lenézett változata. Gál Tibor valószínűleg azért telepítette Nagygombosra, mert a Mátra ezen része (mármint a talaj és a klíma) nagyon hasonlít Burgundiára. A lényeg: itt maradt és amikor a Barta-család átvette a birtokot, eszükbe sem jutott átoltani vagy kivágni – inkább kísérletezni kezdtek vele.
Vörösbor máig nem készül belőle, de a borász, Takács-Barta Anna azt mondja: azt a rozét már megtalálták, amit kerestek.

Miért őszre? És miért tavalyit?!

Mert most ért a csúcsára. A tinglitangli rozékat nagyon tudjuk unni – a tuttifrutti-illattól már konkrétan a víz lever minket, de az ellenkező irányba tapogatózni sem könnyű. Ha egy rozé  nagybetűs “Bor” akar lenni, annak sokszor nem lesz jó vége. Viszont ha megőrzi a könnyedségét, van benne sok-sok gyümölcs és némi finesz, akkor nyert ügye van.
Ezen a pengén táncol a ’16-os Gróf Grassalkovich Gamay Noir Rosé – méghozzá nagyon ügyesen.
Az illata inkább málnás, mint epres, de mindenképpen piros és nem fekete. Sok, de nem tolakodó, nem egy illatjegyre hegyezi ki a mutatványt, hanem sok kellemesre.
Az íze pedig telt és érett: majdnem azt írtuk, hogy húsos, de az súlyt is jelent, ez a bor viszont könnyed. Úgy húsos, mint egy padlizsán: jól laksz vele, de nem nehezülsz el tőle.  A savai nem bántják a fogzománcot, de sokan vannak, hogy frissítsenek, az ízét az egész szádban érzed, nem csak az elején és a torkodban. Mostanra, tehát 5-6 hónapot már palackban töltve (mert Annáék a rozét sem sietik el és csak február környékén töltik le) önálló entitássá érett össze, amiből egyrészt macerás, másrészt szükségtelen kiválogatni a részleteket.
Azt csinálsz vele, amit akarsz: ha elfröccsözöd, lelked rajta – a savai nem fognak szétesni tőle. Ha magában kóstolod: úgy a legjobb, de nem követel túl sok figyelmet – nem csapkodja az asztalt, mint egy hordózott, direkt sokáig érlelt tétel. Ha ennél hozzá, nem csak a sablonsaláták mellé állja meg a helyét: még egy szaftos kacsamellhez is simán kirendelnénk egy kevésbé sikerült kékfrankos helyett. (Főleg, hogy tavasszal kóstoltuk is együtt őket a portfólió-bemutatón, kicsit füstösen és málnahabbal. Nagyon adta.)

A kép forrása: Wineglass Communication

8.8
harmónia 9.2
komplexitás 8.4
egyediség 8.8
hosszúság 8.7
ízek&aromák 8.9
Kortalan

Ezt fogjuk kitekerni, ha jön a szeptember végi indián nyár és - ha még lesz - novemberben is, ha jönnek csőstül a a 4 fokos, vízszintes esők és a fejfájósan kénes új borok. Persze jövő ilyenkorra nem tartogatnánk: ez nem a magamutogatós, kísérleti rozé, csak simán jobb, mint a többiek.

  • érett
  • rozésan könnyed
  • bor, anélkül, hogy erőlködne
  • sajnálod ellocsolni
  • '17 novembere után rossz sora lesz

A szerzőről


A kóstolás önismereti folyamat: nekem útközben derült ki, hogy igen költséges az ízlésem. Kényszeres vonzódást érzek az apró, fura dolgokhoz, a mezőgazdasági gépekhez (csak annyit mondok: terpesztraktor) és az erdőkhöz. A bor és a kaja szenvedély, a konyha kikapcsolódás. És MINDENBE teszek babérlevelet!