A házi gyöngyöző kihagyhatatlannak tűnt: a gyanús csinálmányok a megszállottságig izgatnak minket, amíg ki nem próbáljuk őket. A berhelés nagymesterei kezdünk lenni, ha pancsolásról van szó, de bornak azért csak egyszer álltunk neki, a régmúltban, egy V. kerületi fürdőszobában, egy svéd (!) dobozos készletből. Nem lett jó vége.
Most viszont újra igazán jó gyöngyözőbort kóstoltunk a rádióban, méghozzá a Vylyan KSZÍ-t. Amikor előtte beszéltünk a borásszal, Ipacs-Szabó Istvánnal, kiejtett egy olyan szót a száján, amitől azonnal elvesztettük a fejünket: azt mondta, hogy
szén-dioxid-ágyú.
Azonnal kell egy ilyen.
Még ha azt se tudjuk, hogy néz ki.
A stúdióban annyira felhúztuk egymást az ügyben Nagy Sebestyénnel, hogy élőben megígértük: kipróbáljuk először kicsiben, szódagéppel. Már akkor tudtuk, hogy ennek sem lesz jó vége, de az ígéret szép szó.
Hogy készül a házi gyöngyöző?
Az, hogy a rendes hogy készül, azt már sokszor elmondtuk: elolvashatjátok ebben a posztban vagy meghallgathatjátok alább. A házi verzió fizikája elvileg ugyanez, de mégis borítékolható, hogy ha kitör belőlünk a kiskerttulajdonos kőműves, arra nem leszünk büszkék.
De nem adjuk fel már az elején! Elővettünk tehát egy palack olyan bort, amit hajlandók voltunk beáldozni a kísérlet érdekében: magyarul nem folynak a könnyeik is a mosogatóba, ha ki kell önteni az egészet. Lehűtöttük, amennyire csak lehet, tehát pár órára betettük a fagyasztóba.
Aztán jött a szódagép: a fogyasztási hőmérséklet alá hűtött bort áttöltöttük a szódáspalackba, betekertük a megfelelő helyre és egy életünk-egy halálunk, megnyomtuk a gombot. (Ahogy említettük, van tapasztalatunk a pancsolásban, úgyhogy mindennek a konyha padlóján álltunk neki – nem véletlenül.)
Ahogy a nagykönyvek írják, szépen lassan, óvatosan engedtük bele a szénsavat, nem olyan izomból, ahogy a szódába szoktuk. Közben kóstolgattuk, ahogy a nagyok, és egyre büszkébbek lettünk. Sőt, felbátorodtunk. Annyira, hogy amikor már pont jó volt, úgy döntöttünk, hogy a kísérlet legyen kísérlet – küldjük meg még egy kicsit.
A műanyag palackban lévő bor olyan gyönyörűen nyelte el a CO2-t, hogy örömünkben elfelejtettük mindazt, amit az általános iskolában fizikából tanultunk. Ahogy letekertük a szifonról a palackot, a gáz minden erejével elkezdett mindenfelé terjedni és a házi gyöngyöző kitört, mint a Vezúv. (A röhögés közben azért megveregettük a vállunkat, hogy nem is vagyunk olyan eszetlenek, hiszen a padlón álltunk neki.)
Viszont az egész művelet, attól számítva, hogy kivettük a bort a mélyhűtőből, felmosásostul-törölközésestül megvolt 25 perc alatt.
De milyen lett?
Meglepően jó. Már ahhoz képest, amire számítottunk. Az alapbor nevét nem írjuk le, mert nem kértük a borász engedélyét a kísérlethez – ahhoz túl hirtelen jött az ötlet. Maradjunk annyiban, hogy egy gyors fogyasztásra szánt furmint, ami egy jó nevű, magyar, de nem tokaji pincészet alapsorozatának a tagja, és 2015-ös, tehát kezd eljárni felette az idő: a polcokon már jó ideje a 2016-os van.
A boron magán már érezni, hogy fárad: a savai már nem olyan acélosak, az illata fedettebb, magyarul fárad, na.
Ezeket a jegyeket a buborék mind elfedte: újra kirobbantotta az illatát és vitt bele fickós savérzetet – mondjuk nem szépet, csak többet. Az utóízében erősen érezni, hogy ez azért nem az, ami lehetne: a gyümölcsök például abszolút hiányoznak belőle, inkább csak valami citrompótlós-poros jelleg marad a szájunkban, de ahhoz képest, hogy tök ihatatlan dologra számítottunk, kellemes meglepetés volt.
A buborékok pedig meglepően sokáig tartanak: itt is arra számítottunk, hogy 3 perc és végük lesz, kipezsegnek, de annyi ideig megmaradtak, amíg az ember megiszik egy kisfröccsöt. (Ami legyen mondjuk 6.)
A konklúzió: ne csináljatok otthon gyöngyözőt, hülyeség! Fröccsöt igen, de az más műfaj. A borászat – ahogy már más esetekben is rájöttünk – nem véletlenül külön szakma.
