Véletlenül a kezünkbe akadt egy 3 éves Majoros Deák Furmint, úgyhogy kitekertük a nyakát. És de jól tettük!

A véletlenül kézbe került boroknak egyszerre könnyű és nehéz a sorsa: akinek a kezébe kerül, az nem vár tőle semmit, nincsenek előítéletei, csak kíváncsi. A helyzet – ld.: “Mi legyen a következő?”  – “Ott turkálj a jobb oldalon” – “Hopp, ez mi?” – “Még nem kóstoltam, de elmesélem, hogy került ide, pattintsuk fel!” – a legőszintébb kiindulási pont egy bor kóstolásához.
Annyit éppen tudunk róla, hogy mi az, és a sztorija miatt (mármint hogy került a kamrába) van némi előképünk is róla, de nem steril körülmények között vizsgáljuk. Szóval nem egy 15<-os kóstolósorban kéne megmutatnia magát úgy 5 perc alatt, hanem egyedül, egy-két másik bor után, a maga valójában. Nem várunk tőle semmit, csak kíváncsiak vagyunk, hogy milyen lesz. De ne gondoljuk, hogy innentől nyert helyzetben van a bor: tapasztalati tény, hogy az ember hajlamosabb bármit  lefikkantani, ha nem ismeri, mint ha legalább az árát tudja.

A ’13-as Deák Furmintnak mákja volt: jókor, jó hőmérsékleten (ez azért fontos, mert udvariatlanul melegen – de erről később) jó sorrendben került a kezünkbe.
Csavarzáras, újtokaji, azaz a néhány éve bevezetett, száraz borokra fejlesztett palackból szalmasárga bort töltöttünk ki. A szín szintén fontos: a boriskolai kurzusokon kívül soha, senki nem figyeli egy bor színét, maximum azt, hogy ne legyen benne muslinca, de ha az nagyon eltér az átlagtól, akkor csak feltűnik… Na, ez szalmasárga a javából. Olyan sárga, amit édes boroknál szoktunk meg, a száraz verzióknál általában ennél jóval sápatagabb az árnyalat – a furmintoknál meg pláne. De beleszagolva megvolt a magyarázat a színre.

Mondjad már, hogy milyen…! 

A hordó! Direkt nem kérdeztük meg a borászt, Majoros Lászlót, de ha ez a bor nem első töltésű, azaz tök frissen készült hordóban erjedt és ért, akkor késsel-villával megesszük a hordót. Az illatának minden első jegyét ez adja, ami más esetben borzalmas is lehetne, de ezért emlegettük a csillagok szerencsés együttállását: a Deák Furmint egy nyirkos, hideg és nyálkás novemberi estén került elő, amikor teljes erővel kapaszkodtunk még az indiánnyárba. Gyapjúzokniban. A hordó adta meleg fűszeresség pedig olyan jól esett, mint már nagyon rég. Azt, hogy ez most vaníliás, füstös (francia) vagy kókuszos (amerikai), szerencsére nem kellett eldöntenünk: sokkal jobb hordókat használnak sokkal okosabban annál, mint hogy erre válaszolni kéne.

A többi illatjegy viszont  szerencsére leparancsolja a hordót: friss almákat és olyan zöldfűszereket lehet kiszuszogni a pohárból, amit csak Tokaj tud. Ok, a furmintból általában alma vagy körteillatot érzünk, de attól Tokaj, hogy van mellette egy csomó babér, kapor (!), menta, rozmaring – ki mit szeretne a zöldfűszerek közül belehaluzni.  A lényeg, hogy simán, bármikor a fülünk mögé spriccelnénk parfümnek.

Az íze már nyersebb: itt is a hordót vesszük észre először – sajnos. A kortyok szárírók, ami jó, mert azonnal rá akarunk inni, de rossz, mert az orrunkban érzett csoda nem ismétlődik meg, bármennyit is kóstoljuk. A savakra persze  nincs panasz, vannak, amik úgy csinálnak, mint a robbanóscukor, de nem bántanak sehol, ami azért említésre méltó, valljuk be.  A korty  végén pedig jön egy olyan erős száríró érzet, amit csak vörösboroknál szoktunk meg. Ez is érdekes: nem eltelít, hanem  kíván még néhány kortyot, de ebből érzik igazán a gyakorlottabb kóstolók, hogy ennek a bornak még bőven van ideje.

Ha ottfelejtenéd a kamra mélyén, akkor falazd is el konzervekkel: legközelebb 2017 novemberében találd meg! Akkor viszont várjuk a beszámolókat…