A TarkaBorka az a házi vegyes, amiről mindenki álmodik, hogy egyszer megcsinálja, ha majd (öreg) felnőtt lesz. Ha vakteszten kóstolod, komoly meglepetéseket okozhat, de azért kell hozzá az a billegős borsor, amiből kicsillog – igazából a tisztasága, őszintesége és főként a sztorija adja el. Ezek viszont nagyon.

Az ApróKertek egyike annak az egy kézen megszámlálható Velencei-tavi pincének, akik nem csak elméletben, hanem gyakorlatilag is úgy gondolják, hogy Etyek-Budának nincs vége Etyeken és a Velencei-tó legalább olyan varázslatos, mint a Balaton. De valahogy kiesik a vonulási útvonalból, pedig ha elkezdünk neveket puffogtatni, mindenki elkerekedett szemekkel néz a térképre. A nagyok közül is meghökkentő méretű szőlőkkel rendelkezik erre a Törley, aztán kisebbel, de még mindig szemmel háthatóval a Csóbor, az L.Simon, a Lics, aztán jönnek a picik, de tündöklők: nyilván Szentesi József, aztán Nagy Gábor, Vabrikék és a Variszkusz.

Az ApróKertek közülük is a méretével tűnik ki, ugyanis inciri-pinciri (a következő 5 éves terv a max. 2,5 hektár, amit semmiképpen nem akarnak túlnőni.)  A nevüket a birtokszerkezetből (muhaha) vették: párszáz négyzetméteres  szőlőket, azaz gyakorlatilag zártkerteket művelnek. Ezeknek a talajadottságai gyönyörűek, ám a szőlők sokszor a megvételkor még – khm, hogy is fogalmazzunk – kifogásolható állapotban voltak, a fajtájukat tekintve pedig olyanok, mint a falusi kóbor kutyák: ember legyen a talpán, aki visszanyomozza, hogy mi minden van benne.
Schubert Ádámék mindezt tiszteletben tartják: amit kell, azt újratelepítenek és átoltanak, minél inkább természetközeli szőlőművelést folytatnak (az organikus vagy pláne biodinamikus kifejezést ugyan kerülik, de erről van szó), viszont jelszóként használják, hogy “mindenbe kell fehér vegyes!” Vagyis ami szép örökség a pici szőlőkből, azt nem pusztítják el, hanem kihozzák belőle a legjobbat.

A TarkaBorka a fehér házasításuk: olaszrizling, rajnai rizling, tramini és 15% “vegyes fehér” alkotja.
Az illata tiszta, virágos, és erősebb a rizlingeknél – a tramini szőlőillata nem a gyümölcsökre, hanem a tisztaságra erősít rá. Az íze telt és szakszavakkal meghatározhatatlan, ugyanis idősebb murci-íze van. Benne érzel mindent, ami szőlő és virágillat, de már mégsem gyümölcslé, hanem bor – csak nem a komolykodós, hanem a szerethető, emlékekbe visszaröpítő fajtából, amihez a technológiának nincs semmi köze. A kiürült pohárnak mézillata van (szakszóval ezt hívjuk szárazpróbának), amit ugyanolyan örömmel szagolsz, ahogy kóstoltad.
Van benne minden, ami kell – a számokat látva még sok is: 6-6,5 gramm sav, 12 gramm/l maradék cukor (azaz a TarkaBorka a félszáraz határán billeg), de mégsem taglóz le, nem követeli ki a figyelmet, egyszerűen csak jó. Ebből a fajtából nagyon keveset ismerünk: amikor kóstolod, nem a csak borra figyelsz, de egyszerre azt veszed észre, hogy éppen valami jó történik veled.

*A cím természetesen tisztelgés a radiocafé 98,6 emlékének, ahonnan szülőnk, a Borjour indult.