A kínainál vettem ezt a bort, a Lehel téri piacon. Igazi felsőpolcos áru, a kínai létrát hozott, hogy elérje a porlepte palackot. Aztán még az is járt mellé, hogy megtörölgette kínai pulóverébe, majd átlátszó, kék nejlonzacskóba fektette (kettőbehogyleneszakadjon), mégse a hal mellé tegyem a cekkerbe.
A kínai nem tudja, ki az a Montenuovo Nándor, de ha ez a 2008-as palack még egyben lesz, akkor holnap visszajövök a többiért és elmesélem neki.
Egyébként szinte biztos, hogy kóstoltam már ezt a bort gyerekkorában, valamikor 2010 körül, izgatott vagyok, hogy vitte-e valamire, rendes felnőtté vált vagy eltékozolta a tehetségét és kiégett, koravén lefolyószökevény lett. Mindig lutri egy majd tízéves magyar vörösbort vásárolni (ne higgyenek semmilyen pr-nak soha, mindig!). Pláne, hogy a kínai a jó ég tudja, hány éve tárolja ott – állítva persze – a legfelső polcán, szegény Montenuovo hány negyvenfokos nyári nyomort vészelt át Lehel száj- és hónaljszagú, fülledt légterében.
De azért bíztam, mégis csak Vylyan-bor, abban meg vakon.
“Hogy keveredett egyáltalán ide? Olyan hányattatott lehet a sorsa ennek a palacknak, mint a névadónak, Montenuovo Nándor hercegnek, aki bár német származék (dédanyja, néhány rangon aluli coitus folyományaként, maga Napóleonné Mária Lujza), mégis Magyarországra költözött és a villányi borvidéken hozott létre mintagazdaságot. A háború után régi nagy birtokai maradékán gazdálkodott, mígnem ’51-ben koholt vádakkal életfogytiglanra ítélték és az ávósok útban Márianosztrára halálra verték.”
Hát, ezt mesélem el a kínainak, ha jó a bor. Tudja meg, mibe keveredett.
Lesz mese, mert a bor nem hogy jó… de nagyon nagy élmény. Ereje teljében van, nem is azt mondanám rá, hogy érett, hanem hogy “kész van”. Most a legjobb. Nem tudom, mióta tart ez nála (hogy a legjobb) és meddig fog tartani, de jókor halásztam ki a kínai pókhálójából, az biztos. Megvannak benne a korral járó aszalványok is (főleg aszalt szilva), a bepuhult tanninok, de a bort még mindig frissen tartó savak és piros bogyós, ringlós aromák is. Az elején át kell furakodni egy kis szénás, istállós szagon, ami még nem túlságos és hamar múló, a végét pedig kiegészíti egy kis hordóból jövő puncsos, likőrös finomkodás. Ahh, széles spektrumú, gazdag, kifogyhatatlan, mindent tudó és még mindig lendületes bor a ’08-as Montenuovo!
Nagy, idősebb vörösbor hűvösebb évjáratokból… sokadszor bizonyosodik be, hogy ez nyerő kombináció. Keressék a magyar sztárvörösöket 2004-ből, ’05-ből, ’08-ból és ’10-ből, nem fognak csalódni.
(Másnap visszamentem a kínaihoz és elhoztam a maradékot. Még egy volt, sorry.)
