A bushcraft irányzat a túlélésről szól: arról, hogy mit kezdesz magaddal a természetben, minél kevesebb és egyszerűbb eszközzel. Aki követi a munkásságunkat, annak nem lesz új, hogy imádunk gyűjtögető életmódot folytatni és dagonyázni, de eddig nem jutott eszünkbe megnehezíteni az életünket, csak ha kucsmagomba miatt kell megtenni.

Jött viszont egy jóbarátunktól egy meghívó, hogy a Villány környéki illetőségű Hétágfa Egyesület bushcraft-tábort szervez szeptember közepére: röviden arról volt szó, hogy  szombat reggel bemegyünk az erdőbe és vasárnap este jövünk ki onnan. Az eszünk, amit találunk, ott alszunk, amit építünk. Igen, ősszel. Azonnal elment az eszünk és igent mondtunk, azzal, hogy viszünk egy természetrajongó 8 évest is.

Mi lesz, ha hideg van?! 

Nem voltunk elég tökösek, úgyhogy a szabályoknak megfelelően eldöntöttük, hogy sátorral érkezünk – a gyerekkel takaróztunk, miközben ő mélyen fel volt háborodva az ötlet miatt. Mi viszont gyűlölünk fázni – minden más jöhet. Mint utóbb kiderült, jött is rendesen.

A vezetőnk Kolep István volt, aki 14 embernek tanította két nap alatt a tűzgyújtás, a késhasználat, a menedékkészítés alapjait, Iványi Emese pedig bevezetett a vadnövényevés rejtelmeibe. Reggel 9-kor felcuccoltunk a Hétágfa Ligetbe és kezdődött a hancúr: Kolep István annyi kést, bicskát, machetét és túrafelszerelést vett elő és mutatott be, amivel egy szerényebb gerillahadsereg hónapokig ellenne. Mindenki azonnal 8 éves kisfiú lett és csillogó szemmel próbálgatta, hogy kell rendesen marokra fogni egy kést, úgy, hogy ne vágd azonnal meg magad vele, ha komolyabb farigcsálásba kezdesz.

Tízóraira jött a csalánpesztós szendvics, a kiskorúak rég eltűntek az erdőbe vagy a diófa tetejére, a táskákból pedig egyre több olyan cucc került elő, amiről azt sem tudtuk, hogy létezik, de azonnal kéne.
Az ebéd természetesen gazleves volt: a krumpli és a mángold a liget termése, a szalonna a kompromisszum, a turbolya, a porcsin, a csalán és a libatop pedig már friss, saját gyűjtés. És meglepően finom.

Nem gondoltuk, hogy machetével hadonászni ennyire felszabadító

A légvonalban kb. 2 km-re lévő kiszemelt táborhelyre természetesen kézben-háton hordtuk át a felszerelést, ahol István azzal fogadott: 2 és fél órás csúszásban vagyunk a tervezetthez képest, úgyhogy most aztán irány fát vágni és gyűjteni. Ha ugyanis egyszer csak egy erdő közepén találod magad, fontossági sorrendben a következőkről kell gondoskodnod: víz, menedék, tűz és élelem. A vízgyűjtést és -tisztítást a magunkkal vitt demizsonok miatt másnapra hagytuk – végül is játszani és tanulni mentünk, nem azért, hogy önmagunkat szívassuk.

Két nagy féltető épült – egy női és egy férfi szakasz – ponyvából, (és két sátor a gyerekeknek gyengéknek) de olyan gondos földmunkával, amit hosszú vizitúrázós múlttal a hátunk mögött se tudtunk volna elképzelni. Pláne gyalogsági ásóval. A machetékért közelharc folyt: sátorcölöpöt faragni és hegyezni jó móka, de darabolni még jobb!

A vacsorára készített kivájt krumpliba öntött tojás finom, de meglepően slow food – parázs kérdése, de mire kész lett, a társaság inkább a szalonnával és az önvédelmi pálinkával lakott jól.

Aztán jött a csősz és hazazavart mindenkit

Szerencsére nem, de az eső megérkezett, úgy hajnali fél 3-kor. A Pécset letaroló vihart hála az égnek eltérítette a Villányi-hegység, de ennyi természetben vagánykodó túlélőt telefonról meteorológiai műholdképeket böngészni még nem láttunk. Aztán az eső abba se hagyta úgy másnap egyig. A menedékek remekül beváltak: szeptember közepén, egy erdőben, szakadó esőben, két oldalról nyitott ponyva alatt egyetlen ember fázott: aki vagányságból a nagyapai örökségből származó hálózsákkal érkezett. Mi ettől féltünk a legjobban, de hobbisátorral, nyári hálózsákban úgy aludtunk 9 órát, mint otthon.

A környékről tudni kell, hogy a talaj dimbes-dombos, azaz sok helyen erősen lejt és agyagos. Az eső tehát remekül lemossa az utakra a sarat, amitől az egész terep egy merő cuppogós, síkos-ragadós mocsár lesz.

Úgy 10-ig mindenki élvezte, hogy jé, esőben is lehet akkora tüzet rakni, hogy nem alszik el, és a féltető alatt mindenki bőszen próbált élesztéket készíteni a saját, természetesen szikravetővel meggyújtott kis tüzéhez a saját kis késével, de egy órával később mi már kezdtünk hisztisek lenni: profi túracucc ide vagy oda, addigra minden nyirkos rajtad és körülötted, a féltető alatt pedig ennyi ember csak egymást folyton kerülgetve fér el, ami – bárki bármilyen jó fej – nem olyan komfortos.

Ezért különváltunk, hogy az előző este kényelmi okokból behozott, strapabíró, de mégiscsak városi jaszkarizásra tervezett autóval kikecmeregjünk a civilizációba, rendes sütőben megsütni a lapulevélbe tekert csirkét – amiből az legyen, hogy megtudjuk: milyen érzés, amikor egy drótkötélre kötve, keresztben csúszva húz minket egy traktor a dágványban. (Felemás: a 8 éves imádta, mi elfehéredett ujjpercekkel kapaszkodtunk, ahová tudtunk.)

Erre nagyon figyelj

A fentiekből is kitűnik, hogy imádtuk a bushcraft minden percét, varangyostul-hernyóstul-felhőszakadásostul, ám nagyon fontos, hogy mi gondosan leszervezett terepre költöztünk ki – magyarul a környék összes vadásza tudott rólunk. Ilyenkor ugyanis tombol a vadászszezon: az országban majdnem minden erdő le van zárva délután 4 és reggel 9 között. Ha tehát a jövő hétvégén nekifutnál a vadonnak, úgy, hogy erről senkinek nem szólsz, annak csúnya vége lehet! Jobb esetben csak egy vaddisznócsorda vagy egy szarvasrudli gázolja le a menedékedet, rosszabb esetben puskaropogásra ébredsz. Olyan bushcraft-irányzat is létezik, de hidd el, az tényleg haladóknak való.

A nyitókép forrása: Pixabay