Azonnal liofilizálni akarunk valamit!

A liofilizálás, azaz a fagyasztva szárítás eljárása akkor akadt be nekünk, amikor Mágnás Béla sorsának kapcsán megtudtuk, hogy mi is az pontosan. Persze addig is találkoztunk már a kézműves csokik tetején liofilizált gyümölcsdarabkákkal, de amikor kiderült, hogy egy szarvasgombából is lehet vele szobrot készíteni, rögtön izgalmasabb lett a dolog.

Nem véletlen, hogy a hétköznapokban csak miniatűr málna vagy eperdarabkák formájában látjuk viszont a liofilizálás eredményét, ugyanis maga az eljárás rettenetesen drága. Kell hozzá ugyanis egy óriási gép, ami egyszerre fagyaszt és fűt, ráadásul vákuumot is csinál – de akkorát, amekkora az űrben van. A kezelt dologból – mindjárt kiderül, hogy miért fogalmazunk ilyen homályosan – ugyanis kifagyasztja a nedvességet, azt azonnal gőzzé is alakítja, majd kiszippantja a rendszerből.

Ilyen gépből tudtunkkal kettő van az országban összesen: egy kicsi a Szent István Egyetem élelmiszeripari tanszékén, egy jó nagy pedig Válon a Champex Kft. telephelyén. (Fun fact: ugyanott, ahol az Uradalmi Sörmanufaktúra komlóültetvénye is él és virul.) Illetve a nagy gyógyszergyárakban még előfordulhat ilyen berendezés, de azokhoz földi halandót érthető okokból nem engednek közel.

Azt, hogy a liofilizálás nem csak a gyógygombák tartósításához és a fancy desszertek díszítéséhez jön jól, Vígh Dávidtól, a Gombajó egyik tulajdonosától tudtuk meg. Egy későnyári komlószüret közben ugyanis elmesélte, hogy amikor a Széchenyi Könyvtár egyik raktára egy alkalommal beázott, a pótolhatatlan könyveket és dokumentumokat csak úgy tudták megmenteni, hogy ebben a gépben liofilizálták őket.

A sztorit akkor elmosta a komló és az ahhoz járó sör, de Mágnás Béla sztorija kapcsán újra felhívtuk, hogy mesélje el ezt egy kicsit részletesebben. Dávidból pedig dőlni kezdtek az izgalmasabbnál izgalmasabb sztorik. 
 A Válon most dolgozó gép a német hadsereg berendezése volt, hadi élelmiszerek gyártására használták. Élemedett kora ellenére még mindig világszínvonalú, hiszen azokat az alkatrészeit folyamatosan cserélik, amiknek erre szükségük van, de a több  centi vastag fémfalak és a tálcák nem nagyon tudnak elkopni. A II. világháború után a gép a háborús jóvátételezés során a Mirelit vállalathoz került: már itt készítették benne azt az űrgulyást, amit Farkas Berci vitt fel Kubatovnak  1980-ban. 

Dávidék a Széchenyi Könyvtár óta dolgoztak már a győri Xantus János Múzeumnak és a Budapest Történeti Múzeumnak is: itt pár hét múlva mutatják be annak a római kori hordónak a dongáit, amit közel 10 éve találtak meg Albertfalván, a Hunyadi úton. A hordóba még a légió számát is belebélyegezték a precíz rómaiak, de ennek a sztorijával hamarosan újabb  cikkben jelentkezünk, mert a múzeum munkatársai annyira segítőkészen adtak egymásnak kézről kézre, hogy nem bírjuk ki, hogy meg ne osszuk a liofilizált hordó kalandjait.

A cég egyébként a normál ügymenet szerint gyógygombák tartósítására használja a gépet, hiszen a liofilizálás sejtkárosodás nélkül szárít, így a növények beltartalmi értéke nem csökken közben. Éppen ezért használják a gyógyszeriparban is. A szakmán kívülről évente kb. 10 megkeresést kapnak, de a megrendelők általában visszatáncolnak az árajánlat láttán:  mint említettük, a liofilizálás brutálisan drága dolog. De legalább ennyire izgalmas.