Múlt héten kacsintott ránk először zöldborsó a zöldségesnél: nyilván nem is bírtuk ki, hogy ne vegyünk két marékkal. Májusi szokás szerint nem is bírta ki a fazékig, hanem elfogyott pucolás közben. Vigyázat, ugyanúgy nem lehet abbahagyni, mint a pisztáciát!

A zsenge borsó kis kacsaival és héjával tányért díszíteni nem új találmány, nagyon sok étteremben használják. Bár a tányérdíszt megenni sokak szerint neveletlenség, mi vállaljuk a malackodást és a borsóhajtást mindig lelegeljük, sőt, a többiekéről is lelopjuk, ha sikerül. A borsó zöldjét nagy tételben viszont nem szokták felszolgálni – kivéve ha valahol csókos az ember.
Tegnap este végre szintet léptünk és az egyik törzshelyünkön az elhúzódó munkavacsora után megkértük a tulajdonost, hogy desszertnek hozzon egy tényérnyit belőle: ilyen átszellemülten nyers zöldséget ropogtatni eddig csak nyulakat láttunk. Mindenki azonnal rákapott, hiszen a borsóhajtás édes, illatos és iszonyú finom, ráadásul a növénykéből már eltűnt a fehér csírák jellegzetes, kesernyés íze.
Tele van A, B és C vitaminnal, magnéziummal folsavval és mindenféle jóval és fizikai képtelenség annyit enni belőle, hogy hízlaljon.

Beszerezni sajnos elég macerás, mert zsenge borsóhajtás csak pár bioboltban és delikátboltban bukkan fel néha , így ha nem tudunk valami tuti étteremellátót, akkor alaposan utána kell járni vagy nekiállni otthon nevelgetni. Ez sem túl bonyolult, de mi például híresek vagyunk arról, hogy még a leginkább agglegényeknek ajánlott növényeket is el tudjuk tenni láb alól, szóval inkább bele sem fogunk. Ha valaki mégis megtenné, itt a használati utasítás.