Mert hogy nem eszünk, az tény: gondoljunk csak az örökzöld decemberi halfogyasztási statisztikákra. Egészséges életmód ide, Pulled Ponty oda, egy átlagos magyar csak akkor eszik halat, ha nagyon muszáj, és mivel nem ismeri, ezért nem is tudja, hogyan kell jól elkészíteni, tehát majdnem törvényszerű. hogy hátborzongató pangáziuszlével találkozik. Amit megkóstol és meggyőződik róla, hogy a hal rossz – és a kör bezárult.
Pedig édesvízi halakból világéletünkben jól el voltunk eresztve és a régesrégi szakácskönyveket böngészve az is egyértelmű, hogy őseink mindent megettek, ami a vízben mozgott: hosszú és unalmas böjtök alatt nemhogy halat és rákot, de még hódot és vidrát is – hiszen vízben él, tehát böjti étel.
De miért szoktunk le róla?
A vidráról és hódról sajnos nem tudjuk: minden bizonnyal az ízükhöz képest túl erősen küzdöttek az életükért. A halak fogyasztásáról viszont – mai szemmel megdöbbentő módon – pont a hedonizmus miatt kattantunk le. Saly Noémi történész, a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum munkatársa egész pontosan így fogalmazott:
Ez a reformációval fog megváltozni, mert a reformáció nagyon sok előírást fog megváltoztatni – többek közt a böjtöt is, mint olyat. (…) Akkor elszabadul a pokol és ezen mindenki kapva kap: mindig lehet enni húst (…) és ezzel visszaesik a halfogyasztás.
Magyarul: mi azért nem eszünk elég halat, mert szépanyáinknak már nem volt muszáj. De ha a csipkéhez és a fűzőhöz önszántunkból tértünk vissza, akkor miért maradna ki pont a hal?
Aki az északi fekvésű, mohos csiganeveldékre is annyira kattan, mint mi, és eredetiben hallgatná meg a magyarázatot, azoknak kivágtuk a Flavor gasztro-töriórájának vonatkozó részeit:
Hát így.
