Bárki bármit állít: a lekvárfőzés nincs meg két óra alatt

Lekvárfőzés: nincs meg két óra alatt!

Úgy terveztük, hogy idén kimarad a lekvárfőzés, de úgy hozta a sors, hogy nem tudtunk elugrani előle. Jó sok pepecs, még akkor is, ha az összes praktikát bevetjük és bár roppant szórakoztató és hatalmas sikerélménnyel jár, nem igaz, amit a gasztroblogok állítanak: nem, nincs meg két óra alatt.

Csütörtök este fél tízkor csörgött a telefon:

– Mit csinálsz holnap?
– Gondolom, dolgozom.
– Nincs kedved befőzni? Rengeteg a barack.
– Nincs.
– Naaa, légyszi… 10 kg. Max. 12.
– Ehh, jó, hozd át, hétvégén megcsinálom.
– Őőő, az van, hogy nem másztam fel a fára, hanem ráztam, szóval lehet, hogy rohad.

A barát az barát… A lényeg, hogy lett 12 kg a keménytől a folyósig mindenféle állagú sárgabarackom. Először is ki kell magozni: ez minden manikűrös álma, ugyanis úgy fog, mint a vesztés – ha nem viselsz gumikesztyűt, napokig úgy fogsz kinézni, mint egy ürgevájó kutya. (Ugyanitt felhívjuk azoknak a figyelmét, akik még soha nem csináltak bébipempőket, hogy a barackfolt nem jön ki a ruhákból. Soha. Sehogy.) Ez alsó hangon egy óra, még akkor is, ha befogod a családot.
Utána jön a darálás: ez ugyan kihagyható, de mivel volt közte tényleg kemény is, jobb a békesség – ez egy jó robotgéppel egy fél óra alatt megvan.
A ruháskosárnyi mennyiségből 3 óriástepsi barackpüré lett – ebből egy normális sütőbe egyszerre kettő fér bele, szóval esélytelen egy kosszal megcsinálni.

A lekvárfőzés legautentikusabb módja a diófa alatt felfűtött kályhán üstben kavargatni – ez mindenki álma, ám a belvárosban nehezen kivitelezhető. Arra viszont évekkel ezelőtt rájöttünk, hogy mosófazékban a platnin kavargatni szimpla önszivatás: ha beteszed a sütőbe, fél óránként át kell keverni és amikor már nem záródik össze azonnal a lekvár a tepsi alján a fakanál nyomán, akkor kész van. Ez nekünk most 200-210 fokon, légkeveréssel volt 3 óra.
Az egyik tepsi sima maradt, a másikba került levendula, a harmadikba rozmaring: a fűszereket érdemes gézbe kötve belesüllyeszteni a kulimászba, mert a levendulavirág olyan, mintha bogár ázott volna szét benne, a rozmaringból pedig apró bot lesz a lekvárban. Egyiket sem vicces utólag kipecázgatni. A teatojás sajnos nem megoldás: a lekvár túl sűrű ahhoz, hogy rendesen be tudjon ázni a lukjain.

Az üvegeket is egyszerűbb a mosogatógép legdurvább fokozatára bízni, mint a meregetés előtt egyenként kiforrázni, de időzíteni tudni kell, hogy kb. egyszerre legyenek készen.
Jut eszünkbe: a kerületben komoly befőttesüveg-para van! Ok, mivel hirtelen felindulásból elkövetett lekvárfőzés történt, nem mentünk el egy hiperbe sem, de a környékbeli háztartási boltokban két hét múlvára ígérték a következő szállítmányt. A lakberendezési boltokban ugyan vannak gyönyörűségesek, de az 1000-1200 Ft/db (!) viccnek kicsit erősnek tűnt. Ezek szerint meglepetésszerűen ért be a barack Magyarországon… mindegy, megoldottuk az itthon összevadászott készletekből.

Végül takarítással-dunsztba rakással együtt olyan 5-5 és fél órás móka, cserébe lett sima, levendulás és rozmaringos kiadás, ami biztosan annyira édes, ahogy mi szeretjük és csak az van benne, amit beletettünk. És már megint iszonyú büszkék vagyunk rá. De az tuti: legközelebb tényleg csak akkor állunk neki, ha érik a kökény. Na az viszont tényleg sokkal gonoszabb meló lesz.

A szerzőről


A kóstolás önismereti folyamat: nekem útközben derült ki, hogy igen költséges az ízlésem. Kényszeres vonzódást érzek az apró, fura dolgokhoz, a mezőgazdasági gépekhez (csak annyit mondok: terpesztraktor) és az erdőkhöz. A bor és a kaja szenvedély, a konyha kikapcsolódás. És MINDENBE teszek babérlevelet!