Nincs olyan ember, aki ne szeretne tésztát enni, csak van, akit a lelkiismeret-furdalás megakadályoz benne. Vagy a sznobéria. Vagy a gluténérzékenység. Ezt ismerte fel Baji Ferenc, a Toscana étterem tulaja, aki létrehozta a szénhidrátfüggők Mekkáját Na’Pasta néven a Hegyvidék Bevásárlóközpontban, egy emeletnyivel a Tanti fölött.

A nápolyi ízekre hangolt étteremben tényleg nem viccelnek: aki nem maga dagasztja a tésztát otthon a grenadírmarshoz is, az felejtse el, amit eddig a tésztáról gondolt. Olasz? Ok. Na és?! De azon belül honnan? Milyen lisztből? Milyen formájú? Milyen szósszal?

Még mielőtt bárki menekülőre fogná, szerencsére sorvezetőnek már az asztalokon fogad egy lézermart tányéralátét, amin hülyebiztosan ki lehet választani azt a verziót, amivel biztosra lehet menni. Van “sima” olasz lisztből készült, helyben gyúrt házi tészta, elit kategóriás gyári olasz tészta, kézműves olasz tészta és gluténmentes olasz tészta – természetesen mind irgalmatlan mennyiségű (15 féle) formában. Van hozzájuk 10 féle választható ragu, de mindhez megjelölték, hogy melyik szószt melyik tészta szívja fel a legoptimálisabban. A kezdőknek pont elég ennyi ahhoz, hogy jó 20 percen át a mutatóujjukkal követve böngésszék a vésett sorokat, mint elsőben a Szutyejev-meséket.

Aki megúszásra megy és pizzát választana, az szintén beleesik a késbe: olasz lisztből, tintahal tintájától fekete tésztából, magyar ősbúzából vagy gluténmentesből parancsolja a kedves vendég? Mi nyilván a feketét választottuk, mert a fekete tészta kifőzve is tök fekete és ez mindenkiből kihozza a viháncoló gyereket, de pizza esetében készüljetek fel, hogy szürke lesz. De hibátlan.

Ez így elsőre ijesztőnek tűnhet, ám a hely közvetlenségét nem csorbítja: a nyitott konyha sarkában minden tésztából kitettek két maréknyit egy befőttesüvegbe, hogy a spagettin és a pennén kívül is be lehessen azonosítani minden formát minden földi halandónak.

A tészta műfajának köszönhetően pedig minden tésztarendelés az asztalon van 12 percen belül, ami pont tökéletes várakozási idő egy hétköznap megejtett, de mégis különlegesnek kívánt ebédhez (mondjuk egy jól sikerült prezentáció vagy titkos napközbeni meglógás megünnepléséhéz) vagy egy olyan vacsorához, aminek egy kicsit megadnánk a módját, de túl éhesek vagyunk ahhoz, hogy ezt civilizáltan tegyük.

Aki viszont nagyon megadná a módját, de nem akar hozzá öltönyt húzni, azt sem hagyják cserben: a bevásárlóközpont nullszintjén található legendás hentes, a Mészársteak  kínálatából bármilyen (természetesen mind a luxuskategóriába tartozó) koncot felhoznak, miután ráböktünk, és elkészítik, úgy, ahogy szeretnénk. Pont, mint egy személyi szakács. Nekünk csak szuszogni kell és tocsogni az öndicséretben, hogy mennyire jó ízlésünk is van.

A borokról pedig még nem is szóltunk, mert hétköznap dél lévén csak a könnyeinket hullattuk a borlapra a limonádé fölül.