A som nagyon finom.
A tételmondat után több baj is következik:
– A som ritka.
– A som még a ritkán fellelhető helyein is ritkán csak terem rendesen, mert szeret elfagyni tavasszal.
– Ha beérik, rácsodálkozol, körbeörvendezed, leszeded, aztán jön a haddelhad.
Magunkat is figyelmeztettük, hogy idén ősszel eljön a fazék-armageddon: ha már gomba az aszály miatt gyakorlatilag nincs, át kell állni a bogyószedésre. De a 2017-es som-évjárat még minket is meg tudott döbbenteni. Normális esetekben ez úgy zajlik, hogy az erdőt járva találsz egy-két bokrot, amit a levele alapján felismersz, majd megesküszöl, hogy szüretkor visszatérsz a tetthelyre.
Ha szerencséd van, nem felejted el és tényleg: az embermagasságnál jóval nagyobb bokron már piroslik 3, jó esetben 4 szem – ezeket gyorsan és éretlenül leeszed, ott, a helyszínen.
Ehhez képest idén (2017 nyarán, jegyezzük meg a következő évtizedre) gyakorlatilag mindenhol kihízott, piros bogyók virulnak. Még a Városmajorban is, pedig onnan tényleg nincs gusztusunk leszedni őket. Nosza, irány a Vértes!
Ha somlekvárt látsz valahol, azonnal vedd meg, kerüljön bármibe!
Somot szüretelni szívás. A bogyók aprók és bár látszólag sokan vannak, egy nápolyis vödörnyi mennyiség kétségbeejtően lassan jön össze. Somot befőzni viszont még rosszabb, mint szedni, de sajnos annyira jó az íze, hogy életedben 3-4-szer be kell vállalni. És rájössz, hogy a lényegi rész gyorsabb, mint a baracklekvár esetében.
A som közepes, mondjuk úgy, satnyább csipkebogyónyi termést hoz. Nem szúr, de azért karmol egy kicsit és sokszor pipiskedni kell érte. A magja viszont pont akkora, mint mondjuk egy fenyőmag, és jó szorosan tapad a gyümölcshúsra. Nyersen eszünkbe sem jutott, hogy nekiálljunk kimagozni, annyira reménytelennek tűnik a dolog – még ha teljesen éretten eszed, egyenesen a bokorról, akkor is jó sokat kell forgatni a szádban, mire a lényeget leszopogatod róla.
Feltettük a somot annyi vízben, hogy ellepje, majd mikor fakanállal szét tudtuk nyomkodni, megszórtuk barnacukorral. (Annyival, hogy megmaradjon a savanykásság, de ne rántsa össze az arcunkat: a pontos mennyiség ízléstől és a som érettségétől függ.) Még egyet rottyantottunk rajta, aztán kezdődött a csata.
Itt derült ki ugyanis, hogy a som magja pont akkora, hogy a gyümölcsmosó lukjain vidáman átbújik, a húsa viszont olyan kemény, hogy a kisebb lukú szűrőkön nincs az a bicepsz, amin átpaszírozod a fakanállal.
Mivel a netes szakirodalom, (amit a hübrisz miatt csak a lekvárfőzés felénél, egy óra szentségelés után kezdtünk el böngészni), majdnem mind azt mondja, hogy kimagozással kell kezdeni, ezért ezen a ponton majdnem kihajítottunk 1,5 kg félkész somot, de aztán megembereltük magunkat.
Csináltunk egy fröccsöt, aztán nekiálltunk újra: megpróbáltuk egyenként kipecázni a magokat a kulimászból, de egy marék után beláttuk, hogy ez az út is járhatatlan. Maradt a szűrő, a fakanál és a kemény fizikai munka – pihenőkkel tarkított, vállalhatatlanul trágár fél óra múlva már zörögtek a magok a szűrőben. Az alatta lévő tálban viszont lett egy fél liternyi, kicsit hóka színű, de tejbegríz-sűrűségű, isteni somlekvár, amire annyira büszkék vagyunk, hogy csak na. Még egyszer forrásig melegítettük, (mert tartósítószert házilekvárba soha nem teszünk, de a guta ütne meg, ha ez az egyetlen üveg ennyi szenvedés után megromlana) és a legeslegszebb befőttesüvegünkben raktuk dunsztba.
Menteni a menthetőt
Mivel a szűrőben maradt cucc még mindig rengeteg gyümölcshúst is tartalmazott, az egészet zagyot visszaöntöttük a fazékba, tovább cukroztuk, felöntöttük egy liter vízzel és főztünk rajta még egyet. Ne ijedj meg – a som magas pektintartalma miatt felhabzik, de ez magától elmúlik majd. Ezt a levet már csak simán egy sűrű szűrőn kell átengedni, bár ha valaki nagyon tüchtig, a szűrőt kibélelheti konyhai gézzel, hogy teljesen tiszta legyen. (A géz viszont már soha nem lesz az, legalábbis fehér biztosan nem, moshatod bárhogyan.) Töltsd kiforrázott üvegbe – erre például a kisüzemi sörök csatosüvegjei rendkívül alkalmasak – és villogj a házi somszörpöddel boldogan!
