Nem tudjuk, hogy jó vagy rossz értelemben beteg, de hogy a Trollok meséjét hüledezve röhögöd végig, az biztos.
A ronda, kefehajú kis műanyagfigurák sokkal hamarabb jöttek szembe velünk a boltok polcain és az ovis ruhák zsebeiben, mint maga a film, ezért nem gondoltuk, hogy ez ennyire vicces lesz. A film ugyanis a várakozásokkal ellentétben nem negédes és agykiégetős gügyögés, hanem egy minden bizonnyal betépve írt musical a 90-es évek legpenetránsabb diszkóslágereiből.

A sztori nem túl bonyolult: a trollok a világ legboldogabb teremtményei, akik egész álló nap buliznak, szivárványt hánynak és csillámport pukiznak. A bergeniek viszont a világ legszomorúbb népe, akik csak akkor lehetnek boldogok, ha trollt esznek. A trolloknak tehát bulizás közben meg kell mentenie mind a két népet.

A kivitelezés viszont elképesztően szórakoztató, bár főleg a szülők számára. A gyerekek is borzasztóan élvezik és jókat röhögnek, de az esti fektetéskor nem kell majd újra átrágni velük a fordulatokat. Nem fog közben senki zokogva ölbe ülni, mint a Belle és Sebastian folytatásán, nem lehet róla olyan jókat dumálni a sérültségről, útkeresésről, mint a Szenilla nyomában után, de riszálva mosogatsz majd el vacsora után.

Az egyetlen fura benne, hogy bár jól illik a DreamWorks animációk sorába abból a szempontból, hogy a felnőtt kísérőkre is gondolnak, azaz egy csomó kiszólás szól belőle a szülőknek, itt valahogy billenni látszik a mérleg. A legjobb poénok nagy részét ugyanis magyarázni kell vagy kéne a gyerekeknek, de nehéz, mert ezek főleg a szülők süldőkorának kulturális utalásai – ld. a legváratlanabb pillanatokban felzendülő, büntető diszkóslágerek. Vagy épp a túlzás, mint dramaturgiai eszköz, ami a gyerekek számára csak simán szórakoztató, a felnőtt nézőknek viszont azonnal lejön belőle, hogy az alkotók valószínűleg kiszúrásból kapták meg a feladatot, de nem voltak hajlandók büntetésnek venni, hanem inkább nagy mennyiségű kedélyállapot-javítóhoz nyúltak, aztán viháncolva kirázták a kisujjukból a megoldást. Igazából a végére irigykedünk is rájuk egy kicsit.

A magyar szinkron bájos, de nem olyan kiemelkedő, mint mondjuk a Shreké. A stáblistán az eredeti hangoknál puffognak az A-kategóriás sztárok nevei (pl. Anna Kendrick, Justin Timberlake, Russel Brand, Gwen Stephanie, John Cleese), a magyar célközönség még életkoránál fogva kevésbé tud annyira angolul vagy olvasni, hogy ezt értékelni tudja.