Till Attila mozgássérült szereplőkkel készült új filmjét, a Tiszta szívvelt körberajongták a kritikák: nem győznek arról áradozni, hogy mennyire közel hozza a sérült emberek világát az egészségesekéhez, hogy mennyi tabut dönt le.
Ez viszont sajnos csak részben igaz. Tényleg lehet rajta röhögni, de nem eleget. Tényleg nem érzed magad gonosznak, hogy mozgássérülteken röhögsz, de ez álságos, mert arra játszik, hogy mindenki zavarba jön, ha egy sérült embert lát. Ha viszont eddig nem tartottad automatikusan értelmi fogyatékosnak a testi sérülteket vagy csak szimplán tényleg előítéletek nélkül tudsz hozzájuk viszonyulni, akkor az egész film kap egy halvány negédes stichhet.
Zolika és Barba papa a mozgássérültek intézetében élnek és képregényrajzolással töltik a napjaikat, amíg meg nem ismerkednek Rupaszovval, a balesetben lebénult tűzoltóval, aki viszont bérgyilkosságokkal egészíti ki a rokkantnyugdíját. A fiúk segíteni kezdenek neki, innentől pedig elszabadul a pokol.
De kerekesszékek ide vagy oda, a legerősebb aurával bíró karakter nem Zolika (Fenyvesi Zoltán), Rupaszov (Thuróczy Szabolcs) vagy Barba papa (Fekete Ádám), hanem a fegyverektől undorodó szerb gengszterfőnököt alakító Vitanovics Dusán.
A film legerősebb pillanatai sem azok, amelyek a mozgássérültekről azt próbálja bizonyítani, hogy ugyanolyan emberek, mint mi, csak viccesebbek, hanem éppen azok, amik az elesettségüket mutatják. Amikor Zolika nem vállalja az életmentő műtétet, mert az apja fizetné ki, akire nem is emlékszik, mert kisbaba korában elhagyta. Vagy amikor Rupaszov kerekesszék nélkül, állva várja a szerelmét a kórház előtt egy taxinak támasztva, miközben a nadrágjából kitüremkedik a lábmerevítő és a katéter.
A film vége pedig lelövi az egész őrületet, amit addig a gengsztersztori adott. Túlságosan egyértelműsít, ettől pedig nem a földre ránt, hanem nyúlóssá teszi a történetet és elveszi az álmot, hogy ki lehet törni a nekünk szabta életből. Ettől is lehetne nagyon jó film, de ehhez viszont nem elég kegyetlen.
A Tiszta szívvel tehát nem az előítéleteinktől, maximum a belénk nevelt műudvariasságtól szabadít meg – bár az sem kevés.
