Kapott jót, rosszat legújabb filmjéért Sofia Coppola. A legjobb jó: a Cannes-i Filmfesztivál Legjobb rendező díja (mindössze másodszor kapta nő a fesztivál történetében!), a legrosszabb pedig, hogy sokan nőellenesnek bélyegezték a filmet. Az igaz, hogy a Csábítás elsődleges olvasatban azt állítja: ha egy nőközösségbe bedobsz egy hímet, a nők a legvégsőkig elmennek a rivalizálásban… De ez persze csak a felszínes értelmezés, a Csábítással nem a “gender para” (vagy mi) a baj. Hanem hogy tempótlan, unalmas, aránytévesztő és sekélyes.
Az egész film egyetlen helyszínen játszódik, kevés szereplővel – Coppola, úgy tűnik, nagyon bízott forgatókönyv-írói képességében és a színészeiben, de végül is nem sikerült elcipelniük közösen sem a terhet… A sztori annyi, hogy az amerikai polgárháború idején egy elkóborolt, sebesült északi katonát találnak egy déli, elhagyatott vidéken, magányosan működő leánynevelde növendékei. Vezetőjükkel (Nicole Kidman) úgy döntenek, hogy titokban ápolják az ellenséges zsoldost és ha majd felgyógyult, szélnek eresztik. A katona (Colin Farrell) ahogy egészségesebb lesz, egyre hevesebben flörtöl a ház összes nőnemű lakójával, ami előbb kisebb-nagyobb összetűzéseket okoz a női közösségben, végül tragédiát eredményez.
Vontatott szépelgés
Coppola a film másfél órájából hetven percet szán arra, hogy bemutassa: hogyan mélyül a katona és a nőközösség minden egyes tagjának a kapcsolata és ez milyen mértékben tudja gyengíteni magát a közösséget. De sajnos ez csak szándék marad, mert vázlatosak a dialógusok, túl sok kapcsolatot próbál feltárni (az összes nő – a kislányoktól a felnőttekig – viszonyát a katonával és egymással), így óhatatlanul elnagyoltak maradnak a karakterek. Ráadásul még ezzel a nagy vállalással is megengedi magának, hogy újra meg újra a környezetről készült üres képsorokkal untassa a nézőt. A környezet tényleg szép-őszi-időtlen-melankolikus (Beyoncénak is megtetszett: itt forgattak a Lemonade albumához klipeket), de ez önmagában talán még nem indokolja, hogy többször is meg kelljen tekintenünk a ház demerungban fényképezett homlokzatát, a kertben fát hasogató katonát, a gyertyafényben úszó ebédlőasztalt, stb. Ez a szépelgés egy idő után már csak azért is idegesíti a nézőt, mert az izgalmakat tartogató, konfliktusokat ígérő alaphelyzet alig-alig vánszorog a várva várt dráma felé, ami emiatt – amikor végre valahára kirobban – kissé indokolatlan és mesterkélt.
Mégsem bízott a színésznőkben
Coppola nagy lehetőséget szalaszt el, sokszorosan. Remek színésznőkkel dolgozik, Kirsten Dunst – a rendező korábbi filmje, a Marie Antoinette főszereplője – is nagyszerű lehetne a kinevetett, néha megalázott, egy csepp szeretetért bármit megadó nevelőnő szerepében és Nicole Kidman is zseniálisan hozná a szigorú erkölcsei és szenvedélyessége között őrlődő igazgatónőt, de a rendező egész egyszerűen nem engedi nekik, nem ad nekik elég jelenetet, amikor meg ad, akkor kapkod és inkább bugyuta mellékszálakat növeszt (kétszer is déli katonák érkeznek, akiket nem vagy alig látunk, kicsit botorkálnak a házban vagy a ház előtt, majd továbbmennek…) és gyertyalángokba réved.
Feketék: kiiktatva
A másik nagy lehetőség-elszalasztás, hogy filmjéből kisatírozta a feketéket – ami egy amerikai polgárháborús környezetben játszódó filmtől, hát hogy is fogalmazzunk, őrülten vakmerő húzás, bántották is miatta Coppolát eleget. Az eredeti könyv és a belőle készült első film (főszerepben Clint Eastwood) egyik alapkérdése, hogy az észak-déli háború kellős közepén hogyan élik mindennapjaikat egy elszigetelt lánynevelde növendékei, fehér nevelői és még el nem szökött, fel nem szabadított fekete szolgálói. Coppola azt nyilatkozta, hogy természetesen szándékosan hagyta el a könyvnek ezt a lényegi részét, mivel őt csak a női közösség dinamikája foglalkoztatta…
Az utolsó képek azért ezúttal is erősek lettek – mint ahogyan az Elveszett jelentés suttogós utolsó jelenete is emlékezetes -, és látványosan illusztrálják a film nagy igazságát arról, hogyan fordul bármely közösség a bűnbakká tett ismeretlen ellen, és pusztítja azt el végül, csak hogy látszatléte megmaradjon. De ezért a szépen megkomponált egyetlen záróképért nagyon meg kell szenvednünk… és nagyon nem éri meg.
