Felszabadító. Ritkán jellemezhetünk így egy filmet, melynek műfaji besorolása az imdb-n is: horror, mystery… De hát a Tűnj el! (Get out) annak ellenére sem igazi horror, hogy sokszor önironikusan rájátszik a műfaj klasszikus technikáira, sokkal több van benne a vígjátékból és az abszurdból.
Az alaphelyzet: egy gyerekkorában árvaságra jutott fekete fiatal és jómódú fehér barátnője arra készül, hogy a lány – féléves együttjárás után – bemutassa végre a srácot jól szituált, nagyon kertvárosi és nagyon szabadelvű szüleinek. A nagy találkozás délutánja még zökkenőmentesnek mondható, az orvos apa és a pszichológus anya már-már gyanúsan elfogadók és segítőkészek, az “Obamára szavaztam volna, ha harmadszor is elnök lehetne” szöveg többször is elhangzik a szereplők szájából, mindössze az ellentmondásos kissé, hogy a ház személyzete: a kertész és a házvezetőnő egyaránt fekete, de a családfő jó előre megmagyarázza ezt is, és kiválóan őrzi a makulátlan liberális látszatát.
Hogy aztán kiderüljön: a látszat nem hogy csal, de valami olyasmit rejteget, amit épelméjű ember elképzelni sem bírna.
A Tűnj el beszél magáról a rasszizmusról is, de fő témája mégis csak a rasszizmushoz való viszony, az arról való polkorrekt beszéd üressége vagy éppen hamissága. Megjelenik benne – egyébként a film talán leggyengébb jelenetében – a rasszista fehér rendőr, akit miután egy szarvas elütésekor riaszt a főszereplő páros, nem akarja elhinni, hogy nem a fekete fiú vezetett. És egy nagy kerti partin megjelennek, sőt csak úgy záporoznak a klasszikus “szalonrasszista” dumák is. Vicces, ahogy – eléggé öncélúan – a rendező mindjárt az elején besározza a fehér főszereplőnőt is, aki a kanapén, feltett lábbal segít a családlátogatástól előre rettegő barátjának a bepakolásban azzal, hogy végigkérdezgeti a fontos csomagolnivalókat, majd érkezik az alattomos poén: “Dezodor, megvan?”.
De kapnak azért a fekete szereplők is, egymás közötti párbeszédükben gyakran válik nevetségessé az általuk használt szleng, vagy az, hogy a fekete jó barát a fehér nőt kizárólag szexuális tárgyként kezeli. És nevetségessé teszi a film egy pillanatra saját magát is: abszurd alapötletét (ami a film közepén válik nyilvánvalóvá és itt most nyilván nem spoilerezzük el), kétszer is elmesélteti egy mellékszereplővel, másodszor három fekete rendőrnek, csak azért, hogy azok a nézővel együtt hatalmasat nevessenek – végső soron magán, a filmen.
De abszurd műfaj ide vagy oda, a Tűnj el! a humorban nem ismerek tréfát elv következetességével elviszi a végletekig őrülten túlzó ötletét a nézőt pedig eljuttatja addig a felismerésig, hogy végül is ha a túlélés, illetve az élet maga a tét, akkor úgysem számít semmi szép eszme, pláne a szép felszín, bármi megtörténhet. Akár olyasmi is, amit egy perce még elgondolhatatlannak hittünk.
Aztán egy kataklizmával felérő zárójelenettel a film hirtelen véget ér, és a néző megkönnyebbült sóhajjal felébred ebből a viccesen elmebajos rémálomból. De még napok múltán is eszébe jut majd egy-egy gesztus, párbeszéd, jelenet, főleg amikor valami megdöbbentően hasonlót lát egyébként teljesen normálisnak tűnő környezetében.
