A Lingó Pince rajnai rizlingjére muszáj volt lecsapni, ugyanis a rajnai rizling nagy kedvencünk. Ok, lassan azt kezdjük el számolni, hogy mi nem az, de a rajnait tényleg szeretjük, minden formájában. Akkor is, fiatal, akkor is, ha érett, akkor is, ha könnyű, akkor is, ha fajsúlyos darab. Persze ehhez az kell, hogy a bor szép – pardon, finom – legyen.
Ha pedig fekete ló jön szembe, azt nehezen hagyjuk ki, a Lingó pince pedig ilyen volt. Bevalljuk, még arra is rá kellett kérdeznünk, amikor először találkoztunk velük, hogy merre van a Bodrogköz, (hiába eveztünk a Bodrogon több ízben): Szlovákiában, de nem úgy, mint az ismertebb felvidéki borászatok, hanem Budapesttől jó messze, Sátoraljaújhelytől még jó 30 percre.
Mint ilyen, a tokaji borvidék pincéinek konkurense – talán ennek is köszönhető, hogy még kevéssé futottak be Magyarországon. A tokaji borvidék Szlovákia területére átnyúló része ugyanis igen heves borpolitikai indulatokat és vitákat vált ki úgy általában az aszúbesorolástól kezdve a területek besorolásáig mindennel. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy innen szép nyerni a Lingó pincének.
De szerencsére nem szakpolitikát iszunk, hanem rajnai rizlinget.
Határon túli, tokajinak is hívható rajnai rizling – aha, majdnem értem. De milyen?
A Lingó pince rajnai rizlingje a fajta egyik legritkább arcát mutatja meg. Azt, amelyik akkor is szép, amikor virágos, lebegős, de érett, viszont még nem akar direkt nagy bor lenni. Csak ösztönből sikerül neki.
Az illata szaftosan gyümölcsös (mondjuk fehér húsú baracknak, ha muszáj) és tele van vadvirággal: olyan érzésed támad, mintha egy nagyon gazdag réten, vagy rosszabb esetben fűszerkertben csörtetnél. Van benne egy csomó édes nektárillat, kakukkfű, vadmenta és beazonosíthatatlan izgalom, amit legszívesebben a kezedben morzsolgatnál, annyira törékeny.
Az íze pedig gömbölyű: mindenhol betölti a szád, de mégis megtartja azt a légiességet, amit csak a rajnai tud. Érdekes és sokrétű, de mégsem tolakodik mindenáron előre, inkább megvárja, hogy minden apró részletét észrevedd. Irigylendő arányérzékről tanúskodik: hol a filigrán ízeire, az alkohol adta testére, hol a maradékcukros kerekségére figyelsz, de amikor leteszed a poharat, az ásványosság marad a szádban. A savak pedig kétség kívül tokaj-hegyaljaiak: úgy vibrálnak, mint egy versenyló combja.
