Az Anyám! című filmet nem véletlenül gyűlölik ennyien. Mesterien és pofátlan közhelyekkel mutatja be, hogy mennyire manipulatív lehet a művészet – a filmnyelv összes, sokszor öncélú kliséjével. Amelyek viszont egytől egyig hibátlanul működnek.
Darren Aronofsky rendező (Jackie, Fekete hattyú, Rekviem egy álomért, A pankrátor, stb) a szakmájának cinikus nagymestere: az Anyám! nézőivel azt csinál, amit akar, és abban a percben, amikor akarja. Ettől pedig az Anyám! nézői jogosan lesznek nagyon dühösek.

Az Anyám! lélektani drámaként kezdődik, pszichohorrorba fordul, aztán fröcsögős-misztikus horror lesz belőle. A sztori vége a két órás játékidő harmadától (na jó, a felétől biztosan) kikövetkeztethető, mégis nyolcszor kapsz gyomorgörcsöt közben.  A figurák elnagyoltak, de a szereposztás olyan parádés, hogy nem is kell jobban felvázolni őket. (Sosem gondoltuk volna, hogy egyszer lelkendeznénk Michelle Pfeiffer színészi képességeitől, de most tényleg.) A díszlet és a kép világ a legordasabb közhelyekből építkezik, de mégis minden reccsenéstől, nyikordulástól a hátadon futkározik a hideg.

Receptből főz, de úgy, ahogy senki 

Képes  a főszereplőt (Jennifer Lawrence) már a legelején leküldeni egy baljós múltú ház, túl nagy ház pincéjébe – magyarul a beleveri az orrodat a színpadi fegyverbe, aminek majd el kell sülnie. Képes úgy mozgatni a kamerát, ahogy azt már horrorokban is csak C kategóriától lefelé merik. Képes szédülés közben forgó falakat mutatni, de úgy, hogy majdnem hányingered lesz. Képes majdnem minden dramaturgiai fordulatot közismert előzményekből kölcsönözni, de ezek mégsem hatnak lopottnak, csak felerősítik a hatásukat. Képes úgy hintáztatni a nézőt, hogy az jó darabig váltogatja a véleményét, hogy a szereplők közül ki most akkor ki az eszelős, vagy az eszelősebb – ez ugye a legtöbb pszichohorror klasszikus alapkérdése.
Szinte minden lépés és történés kiszámítható és percekre előre jósolható. Néha annyira, hogy még a plázamozi közönsége is egyszerre röhög fel, amikor a férfi főszereplő (Javier Bardem) a kamerába mondja a mondanivalót – mégis félsz, borzadsz, aztán iszonyodsz ott, ahol kell.

Utálod magad. hogy ezt csinálta veled

Ami miatt mindenki gyűlöli, az éppen az öncélúsága: az Anyám! olyan erős érzelmi centrifugába ültet be, amiből nem tudsz kiszállni. Kirázza a zsigereidet, de nem jár semmiféle katarzissal vagy feloldással. Nem gondolkozol el utána egy percig sem.  Nem könnyebbülsz meg, nem sírsz egy jót, nem gondolod végig az életed, de még a hazautat sem. Csak próbálod kimasszírozni a nyakadból a stresszt és szívből haragszol, hogy egy film ennyire hatni tud rád a semmiért.
Ez persze nagyon sokat jelent, ha valaki hajlandó dühöngeni rajta egy sort: ha végiggondolod, mi történt veled, utána sokkal könnyebben felismered, hogy milyen eszközökkel milyen hatást érnek el nálad vagy rajtad a filmek, videók, hírek gyártói – ezt azonban kevesen fogják megtenni. Mert haragudni sokkal egyszerűbb.