Tényleg ez lett ősszel az új Aperol-spritz vagy mindenki vállalhatatlanra itta magát?

Ha valaminek, akkor a vörösborból készült fröccsnek tényleg olyan híre volt, hogy csak a leglepukkantabb kocsmákban mérik a legsúlyosabb arcoknak, alumíniumkanállal merve a hozzávalót a pultba süllyesztett fagylaltosibrikből. De láttunk már nagy feltámadásokat: lásd hárslevelű, bikavér, olaszrizling és a többiek.
A fröccsnek egyetlen ökölszabálya van: jó borból kell csinálni, különben borzasztó rossz lesz. A buborékok ugyanis azonnal és kérlelhetetlenül a szánkba és az orrunkba közvetítik a bor összes jó és rossz aromáját – tehát ha rossz, akkor szódával nem elmegy, hanem sokkal rosszabb lesz.
(Ez az oka annak, hogy 5-6 éve egy rövid időre megbicsaklott a gyöngyözőborok sikere is: a kezdeti nagy ünneplést látva sok borászat a beragadt, régebbi, már oxidált tételeit nyomta tele CO2-vel és hozta forgalomba, mint frissítő, könnyed bubist, ám a mutatvány nem sikerült: ezek a borok sajnos csak rosszak voltak. Hála viszont a buborékra éhes közönségnek: ők nagyon hamar szavaztak a pénztárcájukkal és a tényleg jó gyöngyözők mennybemenetele folytatódott, a kóklerek pedig kikoptak a piacról.)

Miért olyan gyanús?

A vörösborban van tannin. Sok vagy kevés – ez fajtától függ, de mindenképpen van. A tannin (más néven csersav) viszont pont az az anyag, ami (jó esetben) finoman kibéleli a szád és plusz ízérzeteket ad. Rosszabb esetben, ha mondjuk túl sok van belőle vagy túl fiatalon kóstoljuk a bort (ld. „éretlen tanninok”), akkor olyan is lehet, mintha krétát szopogattál volna.
(Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy ez nem csak a szőlőbogyó héjából, hanem a hordóból is jöhet, már ha abban készült az adott bor…)
 Na, ha ezt az érzést bombázzuk szét szénsavval, akkor az legalábbis fura. Márpedig ez történik, ha vörösborból csinálunk fröccsöt.

De mégis, miért csinálnak ilyet más emberek?

Mert vannak olyan kékszőlő-fajták, amik savhangsúlyosak, azaz sokkal kevesebb bennük a tannin (de mindig van!), továbbá vannak olyan emberek, akik csak a vörösbort szeretik. Így születik kánikulában a pirosfröccs.
Miután a harmadik borásztól(!) hallottam, hogy ő bizony vállalja, hogy pirosfröccs-fogyasztó, muszáj volt nekiállni és megkóstolni. Nyilván Maczkó Róbert Micijét szódáztuk össze, mert legutóbb ő mondta, hogy szokott ilyet tenni.
Nos, Mici egy portugieser alapú, blauburgeres házasítás egy kis merlot-val, tehát tannin kevés, sav és íz annál több van benne. Ha fröccsnek készítjük el, semmilyen kár nem esik benne: sőt még jobban csillog a gyümölcsössége, de a teste akkor is ott marad, azt nem tudja hová rejteni. Olyan, mintha egy rostos meggy- vagy szilvalevet húznánk fel szódával: nem állítom, hogy rossz és sok olyat láttam, aki ezt szereti, de inkább az éhséget, mint a szomjat oltja – márpedig én a fröccstől épp az ellenkezőjét várom.

Szóval: értem. És még azt ki merem jelenteni, hogy van, amiből még jó is, de rászokni még jó darabig nem fogok, az biztos.
Ma más is megpróbálná, akkor mindenképpen portugieserrel, zweigelttel vagy laza kékfrankossal kezdje – kadarkából túl kevés van ahhoz, hogy összeszódázzuk. A bordeauxi-i fajtákból készült pirosfröccs (cabernet sauvignon, c. franc, merlot) viszont maradjon meg a haladóknak!