Balogh Robert Durva a nyár című regényét jó néhány hete olvastuk. A felénél éreztük, hogy be is kell számolnunk róla, de úgy ráült a mellkasunkra, hogy eddig tartott, amíg kikecmeregtünk alóla.

A regényt a cigánygyilkosságok ihlették. A sztori elején azt hittük, hogy a fülszöveget rontották el, mert elsütik benne a lényeget: a főhőst a családja Budapestre küldi azzal, hogy tagadja meg őket és a cigányságát, hogy sikeres legyen. A családot viszont kiirtják egy éjszakán: a fiú egyedül marad és megpróbál aszerint túlélni, ahogy az apja várta tőle. Hogy sikerül-e, azt természetesen nem áruljuk el, de nem is emiatt fogod végigolvasni a könyvet.

A Durva a nyár ugyanis egyszerre több hangon szól: kicsit olyan, mintha az Amerikai pszicho magyar adaptációja lenne, de még sincs utánérzés-szaga. A sztori mellett sokkal érdekesebb, hogy Balogh Robert hogyan építi fel azt a karaktert, amiből átsüt az üresség, a szorongás, az intelligencia, az elveszettség, a tehetség egyszerre. Vagy az, ahogy a karakter szemén keresztül hogyan épül fel az a világ, amibe be kéne kerülnie: hogyan fest ijesztő, elnagyolt, de mégis pontos képet arról, ami sokak számára a vágyott életet jelenti.

A szöveg lassan és alattomosan hat: nincs benne semmi különleges, nem dolgozik olyan mondatokkal, amelyeket idézgetnél vagy sokáig megmaradnának benned, mégis beköltözik az agyadba és pár napig skizofrén állapotban lézengsz tőle.

Akad persze hibája, de ehhez muszáj spoilerezni, úgyhogy aki érzékeny az ilyesmire, az ugorjon a pontozáshoz:  a végső kataklizmáig sajnos nem tart ki a stílusbravúr. Az összeomlás túl súlyos ahhoz, hogy az addig végigvitt nyelv elég hatásos legyen hozzá – más viszont nem helyettesíti, így sántító.

A regényt a Noran Libro adta ki 2017 tavaszán, itt olvashatsz belőle részletet.