A receptgyűjtő oldalak cikkeiből és a gasztroblogokból úgy tűnik, az sk kenyér nem csak romantikus, de egyszerű is. Kenyeret sütni mindenki tud, csak legfeljebb nincs hozzá kedve. Hiszen csak össze kell keverni az alapanyagokat, a legnagyobb részt pedig úgyis az idő oldja meg. Az a röpke 30-40 perces gyúrás kiválóan helyettesíti az edzést és a stressz levezetését különben is jobban segíti, mint egy pszichológus. Hát nem.
A házi kenyérhez nem véletlenül nem kaptunk eddig kedvet: hiába sütöttünk-főztünk meg már mindent, ami mozog vagy csúnyán néz, hiába pucolunk halat mérettől függetlenül a legmeglepőbb helyeken, (sőt, volt olyan fürdőszobánk, ahol bor is készült viccből), de a kenyérről valahogy azt sejtettük, hogy nagypályásoknak való.
Miért álltunk neki mégis?
Mert kaptunk 4 kiló csodalisztet a Szabó Malomtól, akik a vendégeink voltak a rádióban és voltak olyan kedvesek, hogy nem jöttek üres kézzel. Hogy mitől olyan csoda ez a liszt, azt itt hallgathatjátok meg, de már abban a percben tudtuk, hogy ezt nem fogjuk holmi palacsintára elpacsálni.
Nosza, elkezdtünk recept után túrni: a receptgyűjtő oldalakat eleve kihagytuk, mert a rengeteg szemétből nagyon nehéz kibányászni az igazgyöngyöt. Tutira akartunk menni, úgyhogy Limaránál találtuk meg végül azt, amire vágytunk: kovászos kenyér kezdőknek.
Nyilván kovászos, mert akkor már nem kispályázunk: legyen a dolog minél macerásabb!
A kovász liszt és víz egyforma arányú keveréke, ami napok alatt gyűjti össze a levegőből a saját baktériumflóráját, ami majd beindítja az erjedést – pont, mint a bornál. Ki kell mérni a hozzávalókat, összekutyulni, aztán várni és közben naponta megetetni némi liszttel és vízzel. Egyszerű, nem? Nem. A cucc ugyanis hisztis: először alig akar beindulni, aztán kifut és mindenhova odaszárad, hogy a következő napra úgy nézzen ki, mint ami halálos sebet kapott. Ráadásul aki nem született tüchtig asszonykának, annak be kell állítania egy emlékeztetőt, hogy ne felejtse el gondozni a háztartás új élőlényét, de még így is folyton a kisagyadban fog motoszkálni, hogy mi lehet éppen azzal a döggel. Ráadásul rengeteg kell belőle: míg élesztőből max. 2-3 dekányiról szoktunk beszélni, addig kovászból 20-30 dkg kell – plusz a maradék, amit tovább etetsz a következő adaghoz.
Ha kész és szép érett a kovász, jöhet maga a kenyér: ezt tényleg már csak méregetni kell. Azt viszont úgy félóránként: először összekevered a lisztet a langyos vízzel és fél órát pihenteted. Addig csinálsz valami mást, amibe persze belefeledkezel, úgyhogy óra múlva szitkozódva visszatérsz és bekevered a szintén gondosan kimért kovásszal és a sóval. Ekkor volt 19:50: úgy döntöttünk, hogy az esti edzést kihagyjuk, úgyhogy a 45 perc dagasztást a robotgép csinálta: szintén két részletben, mert a zúgástól nem lehet gyereket altatni.
Utána “csak” keleszteni kell: ez úgy néz ki, hogy tálba öntöd, letakarod, aztán fél óránként abbahagyod, amit csinálsz és áthajtogatod a tésztát, ami még mindig ragad, mint a rosseb. Négyszer. (Most tartunk a kovász nélkül a negyedik megkezdett munkaóránál.) Ha kész, lisztezett felületen megformázzuk és újra kelesztjük – legalább 1,5-2 órát. Ha jobban időzítünk, mehetett volna a hűtőbe is éjszakára, de ekkor már elkapott a gépszíj: muszáj volt befejezni.
Itt jön a jó rész
A megkelt, lisztezett tésztával nagyon óvatosan kell bánni, hogy ne nyomkodjuk ki belőle e levegőt, viszont olyan finom a tapintása, hogy perceken át csak simogattuk. (Ok, ez lehet, hogy perverz, de tényleg így volt.) Utána pedig egy pohár forró vízzel együtt mehet a sütőbe. Ahhoz, hogy tényleg jó legyen, a jótanácsok szerint tovább kell sütni, mint gondolnánk, ezért az utolsó 20 percre odaköltöztünk egy pohár borral a sütő ablaka elé, hogy elkapjuk a megégés előtti utolsó pillanatot: ez viszont majdnem olyan izgalmas volt, mint a Kojot, pedig az egy nagyon jó film.
És tádámm: tényleg csodálatos kenyerünk született. Mintegy röpke 8 óra alatt, amiből a nettó munka valóban összesen csak 50-60 perc, de ezt a hatszor-hétszer pár percet gondosan el kell osztani a 8 órára. A család boldog volt, mi elképesztően büszkék, de soha többet nem állunk neki este kenyeret sütni. Heti többször pláne. És csodakenyér ide vagy oda: nem véletlen, hogy péknek lenni külön szakma.
