A Kuflik-filmet (hivatalosan: Egy kupac kufli) nagyon vártuk – jobban, mint a háztartásban körülöttünk lévő gyerekek. Kicsit tartottunk is tőle, mert a közelmúltban bemutatott Lengemesék, amit könyvben ugyanúgy imádtunk, sajnos nagyon rossz lett, másrészt a Dániel András írta és rajzolta könyvsorozat annyira tömény, hogy a kb. 15 perces mesék egy szuszra éppen elegek.
A kuflik ugyanis egyszerre viccesek, pszichedelikusak és fárasztóak egy kicsit – de függőséget okoznak. Az alappoénokon sokszor lehet újra röhögni, és sokadszorra is felfedezel benne apró részleteket, amik miatt huszadjára sem unod. (Márpedig a mesekönyvek sorsa ilyen: ha egyszer egy óvodás rákattan, addig fogja olvastatni veled, amíg csapkodós dühöt és hányingert nem kapsz tőle. Ezért óvunk mindenkit például a Kishercegtől.)
A kufli-mesékben az a legjobb, hogy csak és kizárólag szórakoztatni akarnak: nem kell okosakat tanulni vagy nagyokat érezni közben, nem érzed a tanmese-szagot vagy azt az erőlködést, ami a kisgyerekeknek szóló rajzkönyvekben gyakran megvan. Mármint hogy a felnőttek (képzelt) elvárásait is ki akarják szolgálni: “hát legyen már benne valami okos is, ha már ennyibe került!”
A nagyobbaknak szóló sorozatok általában még rosszabbak: néhány tényleg nagyon jó kivételtől eltekintve izzadságszagú vámpíros- vagy kalandregény utánzatok.
Ehhez képest a kulfikon látszik, hogy jókedvből születtek: a lábascsigák, a pikírt varázsgombák vagy az idegenvezetőt játszó repülő egy-egy elszabadultabb, családos-gyerekes buli termékei lehetnek. A kuflik pedig (név szerint Zödön, Hilda, Bélabá, Titusz, Valér, Figyirc és Pofánka) színüket és alakjukat tekintve pont eléggé kidolgozottak ahhoz, hogy komolyabb jellemfejlődést már ne kelljen várni tőlük.
A nagyfilmet még azok is élvezni fogják, akik (önszántukból vagy sem) kívülről fújják az összes részt: a Kedd Stúdió Youtube-csatornáján megnézhető epizódokhoz képest is vannak benne új részletek vagy képi viccek, amiket ki lehet szúrni és jót lehet rajtuk nevetni. A könyvsorozathoz képest pedig az animáció színvonala miatt tényleg más szint, amikor a kuflik vagy a bokrok meg is mozdulnak vagy (mindannyian Scherer Péter hangján) meg is szólalnak.
A másik különlegessége, hogy úgy ülnek a viccei a felnőtteknek is, hogy nem kell kiválogatni őket. Amíg a nemzetközi blockbuster rajzfilmekben mindig van néhány olyan, külön a szülőknek szóló poén, amit utána hebegve kell elmagyarázni a csemetének (lásd Trollok vagy Gru 3), addig a kuflik poénjai tényleg kortalanok és jók.
Nem állítjuk, hogy mindenki imádni fogja, sőt: kapásból tudunk olyan ismerősről, akit a ragya verne ki ettől a fajta humortól, de hogy bájos és szórakoztató, az vitathatatlan. Pont ebben rejlik a kuflik vonzereje: nem akarnak minden ízlésnek megfelelni.
