Mármint közelről. Mi (én) rendelkezünk kettővel – néha tényleg nem túl szép őket közelről figyelni, de általában szerencsére nagyon szórakoztató. Persze idegesítően hangosak, kezdetben és kamaszkorban néha büdösek és sokszor túlságosan jó az önérdek-érvényesítő képességük, de ez a kollégákról is sokszor elmondható, csak nekik kevésbé áll jól. Éppen ezért hosszú évek alatt (önvédelemből) kitapasztaltuk, hogy hogyan kell őket kezelni, hogy az neki is jó legyen, meg a világnak is, ami nem feltétlenül rájuk van berendezkedve.

Emiatt tudunk kibukni azokon a próbálkozásokon, amiket már első blikkre is rengeteg pénzzel és energiával hoznak létre kedélytelen felnőttek olyan gyerekeknek, akiket ők elképzelnek, de egy igazihoz inkább nem mennek közel.

Az apropó egy friss hír, amit ITT böktünk ki: külön gyerekmozit hoz létre Kaliforniában egy cég, hogy a cserfes kis lurkók (megazanyád) magukénak érezzék a termeket. A hír ugyan arról szól, hogy milyen cuki, hogy csúszda van a teremben, de halkan megpendíti, hogy az elkerített játszóteret a moziteremnyi gyerek szigorúan csak a vetítés előtti és utáni negyed órában használhatja. Aki látott már közelről háborús helyzetet, az tudja, hogy ez mit jelent – ok, itt kevesebb a leszakadó végtag, de sokkal több a face-to-face verekedés, akár szülők között is. A kommentek közül a legjellemzőbb:

“The ninth circle of hell.”

Miért minket is érint, 

az a hozzáállás: Magyarország egyik leggazdagabb szegletében ugyanez figyelhető meg. Budapest I. kerületében olyan játszóterek vannak, amiket boldog-boldogtalan gyerekes szülő azonnal posztol az Instán, ha odatéved. Aztán 20 perc után rájön, hogy van köztük csillivilli, de konkrétan életveszélyesnek épített (Mátyás király, Hunyadi János út). Vagy csillivilli, de a szülők rémálma, mert egyetlen gyerek is azonnal el tud benne tűnni (márpedig 5 év felett az az esélyesebb – már ha jó kapcsolati hálóval rendelkezel-, hogy nem egy, hanem haverokkal-tesókkal együtt 5-6 kezelhetetlennel érkezel), lásd Pom-Pom (Naphegy tér). Itt nehezíti a körülményeket, hogy a tereptárgyak gyönyörűek, de nem gyerekre kalibrálták őket: vagy illedelmesen leül a ded és beszélget bennük, vagy felmászik a tetejükre és a János gyereksebészetén köttök ki.)
Vagy van, amit tényleg olyan ember tervezett, akinek van gyereke: lásd a tökéletes, de nem túl hivalkodó Szitakötős  – ahol pont a szitakötő nem működik 4 éve – vagy a Ceruzás játszót, illetve a tényleg zseniális Vukos vagy Ruminis játszóteret, ahol szülőként nem csak annyi a dolgod, hogy Tumblrezés közben óvatosan elmagyarázd a bodobácsok nemi életét, hanem boldogan segítesz leiskolázni Karakot vagy lealázni az osztálytársat kalózkodásban/óriássakkban. Miután kellően kihomokoztátok magatokat a megfelelő méretű homokozóban.

Szóval tényleg, értjük: van olyan, hogy valaki nem szereti a gyerekeket. De az miért épít játszóteret, ha egy kupiért is ennyi pénzt kapna?