Az idei szezon egyik legjobb sorozata volt Az ifjú pápa. (Azért a múltidő, mert az utolsó részt is levetítette az HBO, de ez a mai világban internetezőknek nemhogy nem baj, hanem kifejezetten előny, hiszen így egyszerre lehet ledarálni az egészet egy lustább hétvégén.)
Az alapfelállás szerint a pápaválasztást mindenki megdöbbenésére a nagyon fiatal és nagyon-nagyon jóképű Lenny Belardo (Jude Law) nyeri, akitől mindenki azt várja, hogy felrobbantja a Vatikánt. Az hagyján, hogy azonnal feloldja a dohányzási tilalmat, de csak magára vonatkozóan és Cherry Coke Zerot reggelizik, de ez után szépen sorban csinálja ki az ellenfeleit és a vatikáni rendszert. Csakhogy éppen ellenkező előjellel, mint ahogyan azt bármelyik riválisa várná.
Az ifjú pápát nehéz szeretni, de nehéz tőle szabadulni – és ezt most nem XIII. Piusra értjük, hanem magára a sorozatra. Minden egyes epizódra jut olyan cselekményszál, amitől a szorongás átragad a nézőre: legyen az a mellékszereplőké, a főszereplőé, vagy éppen a tárgyalt kérdések miatt a saját szorongásunk. Minden és mindenki állandóan megkérdőjeleződik: minden és mindenki lehet egyszerre végtelenül kicsinyes és gyarló és egyszerre szent. Egy hippi pár, akik inkább árvaházba adják a gyereküket, egy bíboros, aki a Vatikánnak (de nem Istennek) szentelte az életét, egy apáca, aki felnevelt egy pápát (Diane Keaton) és egy pápa, aki megpróbálja visszavezetni oda az egyházat, ahol szerinte helye van.
Kényelmetlen, de purgál
Nehéz feladat, ha egy sorozatnak küldetéstudata van, de itt nemcsak van neki, de még be is teljesíti. Az ifjú pápa azért fontos, mert az egyházat mutatja be, de a vallásról beszél. Az intrikákon keresztül (amik legalább olyan kemények, mint a House of Cards-ban – ld. Kártyavár) nem azt látjuk, hogy valaki sátáni vagy tiszta, hanem hogy mindenki egyszerre az – és mi is. Közben persze szó nincs arról, hogy a cselekmény maga unalmas lenne: bármikor gátlástalanul bedobnak egy pedofil szálat vagy épp gyilkolnak benne, de nem az akció miatt fogjuk végignézni. Azt talán túlzás lenne kijelenteni, hogy azokat a létkérdéseket, amiket feszeget, mindenképpen felteszi magának a néző is, de hogy fel-felmerülnek benne, az biztos.
