Dubicz-cal, sőt, inkább tágabb körrel, a Mátrával kezdjük. 2017 első borát most kóstoljuk a rovatban és ez nem véletlen: hiába kerültek palackba már szeptember legelejére az első ’17-es borok, hiába ünnepli mindenki Márton napon, november 11-én az újborokat, ezek ilyenkor még nincsenek készen. Illetve de, csak éppen a legnagyobb dolog, amit el lehet mondani róluk, az az, hogy készen vannak. Ízük még alig van a hirtelen kezeléstől és palackozástól, a kéntartalmuktól pedig már a fogyasztásukkal egyidőben fejgörcsöt kapsz. Az évtizedes tapasztalat azt mutatja, hogy újborokat a következő évben kell inni és punktum.
És vannak persze a kivételek: a rozékkal valahogy soha nem bírjuk ki a januárt. Nagy tévedés, hogy rozét csak nyáron lehet inni, fröccsnek: szintén az évtizedes tapasztalat mondatja velünk, hogy pont a legrondább, 2 fokos, vízszintes esős koratélen rántanak ki a letargiából.
Ehhez persze olyanhoz kell nyúlni, ami megfelel a stílusnak: nem bor akar lenni, hanem fickándozós rozé, a lehető legtöbb ízzel, aromával, savval és színnel: ilyenkor még az sem baj, ha egy kicsit túltolja. A Dubicz borászat kékfrankos rozéja pont ilyen: a tavaszi és nyári dömpingben simán letechnórozéznánk, de van az perc, amikor pont erre vágyunk. Egy rozéra, amivel nem kísérleteztek, amit nem tettek fahordóba, amivel nem akartak utánozni egy olyan francia stílust, amit itthon kevesek ismernek igazán, hanem tiszta, tökéletesen elkészített könnyű bor az esti főzéshez, amiből nem lóg ki a buta fajélesztő íze, azaz mégsem szimplán egy alkoholos szörp.
Jó, nem szörp, de akkor milyen?
Ha gonoszak lennénk, most odavágnánk, hogy savanyúcukor. De távol áll tőlünk az élcelődés, úgyhogy elmeséljük a színét, amit szintén ritkán szoktunk ebben a rovatban. Az ennyire jókedvet csináló pink-árnyalatot ugyanis még rozé-körökben is keresni kell. Erre tényleg nincs más szó, hiába osztályozzák az iskolák a rozék színét a lazactól a hagymahéj különböző mélységéig: ha vizsgáznánk, fiatal lazac lenne, de nem vizsgázunk, úgyhogy a Dubicz-rozé bizony velőtrázóan rózsaszín. És mint ilyen, vidám. Ízlés kérdése: mi körömlakkban nem kedveljük ezt az árnyalatot, de mondjuk törölközőben imádjuk.
Az illata tömény málna és ribizli: tényleg olyan tisztán és felerősítve hozza ezeket a jegyeket, ahogy a rendes gyümölcs nem, csak a savanyúcukor szokta. Az ízével együtt meg pláne: a szépen eltalált, egyensúlyos savai és a palackozással belekerült pici szén-dioxid miatt úgy robban a szádban, hogy mindenhová jut belőle. Hogy ez a kékfrankos rozé mitől ilyen jó, azt a hosszával lehet bebizonyítani: nem szalad át a szádon, mint a gyengébb versenyzők szoktak (rosszabb esetben némi lepedékes érzést hagyva maguk után), hanem sok-sok málnaízzel elüldögélnek még egy jó darabig. Szóval a Dubicz kékfrankos egy hosszú, kristálytiszta, önazonos technórozé: ha más is rájár, amikor szombat délután főzöl vele, egy palackkal kevés lesz belőle!
