Bezerics Dani szakállas boraira azóta vadászunk, amióta megtudtuk, hogy vannak. A Bezerics Borházat ugyanis az édesapja viszi: Dani reszortja eddig a vendéglátás volt, hogy finoman fogalmazzunk. (A pontosabb meghatározás az lenne, hogy a barátaival szent missziót teljesít a Balatonnál, hogy minél többen minél közelebbről szerezzék be az alapanyagaikat, a vendégek pedig a környékbeli ízeket keressék. Ehhez egyszerre kell megváltoztatni a közönség ízlését, a termelők teljesítményét és a vendéglátósok szemléletét. Hiába hangzik mission impossible-nek, az igazán meghökkentő az, hogy ennek máris látszik némi eredménye.)

Most viszont úgy gondolta, hogy öregszik, úgyhogy saját borsorozatot is szeretne – így született gyorsan, egy évjárat alatt 6 szakállas bor. Ok, a Szexi gyöngyözők tekinthetők némi előjátéknak, de a szakállasok között nincs buborék, van viszont fajtiszta pátria és vörös is. A teljes sorozat itt tekinthető meg – mindet kóstolni egyelőre csak a Balatonnál lehet.

A rozé a kánikula miatt került a kezünkbe – nem mintha az olaszrizling nem lenne ugyanilyen alkalmas a forróságban pihegésre, de a rozé mindig jó lakmusz: ki mennyire veszi komolyan magát és a borát. Könnyű elrontani vagy túltolni: vagy annyira “technós”, hogy már a második pohárnál nem tudod megkülönböztetni a cseppet a rozétengerben, vagy annyira szeretne a borász “önmegvalósítani”, hogy egy furcsa dolog lesz belőle: nem rozé, hanem rózsaszínű bor, amin gondolkozni kell.

Bezerics Dani szakállas rozéja, a Petike (aminek – és végső soron az egész sorozatnak – a múzsája Dani borbélya volt) nagyon ügyesen táncol a határon. Az illata tömény eper, de úgy, mintha a láda fölé hajolnál. A fajtákat ismerve (pinot noir és cabetnet sauvignon) ez nem csoda, de ilyen kristálytisztán mégis ritkán találkozni velük egy borban.
Az íze pedig kedves. Olyan érzés belekortyolni, mint mikor valahová megérkezel nagyon kitikkadva és eléd tesznek egy fél liter hideg háziszörpöt: érzed rajta a gyümölcsöket, a savakat és a gondoskodást – kb. ennyi idő alatt tűnik is el és ilyen hálás leszel érte.

Van benne maradék cukor, hogy mindenkinek szerethető legyen (úgy 4 gramm körülire tippelnénk, de annyira nem érdekes, hogy megkérdezzük), nem szisszen, ahogy kinyitod (szerencsére: ahogy öregszünk, úgy kezdjük el egyre jobban értékelni, hogy nem érezzük, mikor és hogyan palackozták. Ha szisszen, akkor jó sok védőgázzal, nehogy baja legyen – aki viszont magabiztos, ezt nem mutogatja. Ha akarok bele pezsgést, majd én töltök bele a szódával.)
Van annyi teste, hogy ne akard azonnal fröccsnek inni, van rengeteg íze, hogy egész délután-este ennek örülj. Ezeknek köszönhetően simogatóbb, mint egy átlag rozé: a savai később érkeznek. Jó játék őket kivárni, mert a hűvösebb vonalú rozéktól azonnal összefut a nyál a szádban – a Petike viszont kivár ezzel és csak akkor mutatja meg, milyen frissítő, mikor éppen belekötnél.
Bezerics Dani szakállas rozéja először inkább rád mosolyog és megölelget.